Ritmus-zavar

Harminchatos az oldaláról hirtelen a hátára fordult, és kinyitotta a szemét. Sötét volt. A plafonra meredt oly éberen, mint amilyen figyelemmel a nézők az akciófilmekben a fordulatot követni szokták.

- Különös...- gondolta Harminchatos. Alig pár perce, hogy fejét a párnájára tette, máris megzavarják.

 - Az éjszaka kellős közepén! Még ilyet! És ilyen agresszívan??? Micsoda pofátlanság.

Ő magának aztán sosem jutna ilyesmi az eszébe. Méghogy dörömbölni egy szomszéd ajtaján. Ilyenkor??? Ő aztán ki nem száll az ágyból. Továbbra is hanyatt feküdt, mozdulatlanul, összpontosítva az esetleges folyosói neszre, amely leleplezhetné a durva öklök tulajdonosát, amely az imént majd átszakították az ajtaját.

Öt dörömbölés. Kíméletlenül. Keményen. Gyorsan egymás után. Talán a rendőrség, vagy esetleg a tűzoltók szokták így jelezni a veszélyt. Kinyitni! Most rögtön! Kinyitni! Nyissa ki, vagy betöröm! Vagy a kitett szerelmes. Eressz be, hallod? Könyörgöm, nem úgy értettem, hidd el! Nem tudok nélküled élni!!!  Vagy a kissé korábban hazatérő férj. Kitekerem a nyakát, csak jussak be! Hallod??? Nyissad ki, de azonnal!!! Teeeee, teeeee utolsó ksdfhgljsdrtpisughlsjfdhkjsdh, teeeeee!!!

Csend volt. Mélységes csend. Se rendőr. Se tűzoltó ( ...Micsoda nagy kár!...). Se kitett szerelmes. Se férj. Se szomszéd.

Harminchatos hiába fülelt, a házat teljes csend uralta.

- Ez azért mégiscsak érthetetlen, hiszen tisztán hallottam! - idézte fel Harminchatos az iménti incidenst magában, amikor hirtelen mégiscsak megneszelt valamit.

Előre bocsátom, hogy ez a receptet nem nekem köszönhetitek. Tulajdonképpen szinte egyiket sem, amelyet valaha is megosztottam veletek, ennyire nem vagyon úttörő típus, viszont azt gondolom, hogy vétek lenne örökre elhallgatni ezt a végtelenül egyszerű szösszenetet, amikor annyira finom, és annyian de annyian kértétek már tőlem, hogy írjam le, arról nem is beszélve, hogy már annyira régen ígértem meg, hogy posztolom, hogy lassan már idejét sem tudom :P 

A fenti beharangozó után lehet, hogy többen úgy gondoljátok, hogy tutira valami gasztrocsodáról van szó, ám tudom, hogy a válasz többeknek kiábrándító lesz: répatorta kérem. Répatorta. Nemes egyszerűséggel, viszont fenséges íz-, és illatvilággal! Igen igen, a mindkét kép hátterében diszkréten megbúvó kisebb csodáról volnék szó :P Előterében pedig magát chai-latté-t tisztelhetjük, különféle méretekben! :D

A tisztesség mindenképpen megkívánja, hogy a szerzőt is bemutassam egy fél szóval:  a svéd mestercukrász/-pék Olof Viktor valóban mesteri munkája a recept, ami egyébként Svédországban meg is jelent nyomtatásban, és aki esetleg élőben szeretné megkóstolni, annak mindenképpen ajánlom egy kis kávézós-sütizős-szendvicsezős kitérőként a dél-Svédországi Ystad városkájának közelében, két szántóföld között található, egy kimustrált farmból és a hozzátartozó csodálatos házból és kertből kialakított "kis" kávézót. 

Bátran ajánlom ezt az élményt télen, nyáron, hóban, esőben, és jégben (... és csak azért nem napsütésben, mert abból viszonylag nem nagyon van, azonban ha éppen van, akkor egy gombostűt sem lehet elejteni a kertjükben, annyian özönlenek! :D ) hiszen évszakonként változó, feledhetetlen hangulattal várja  a betérőket a hely. Tavasszal és nyáron friss virágcsokrok az asztalokon (mindegyiken másmilyen, hisz láthatjátok, minden asztal és szék  másmilyen! ;) ) télen pedig piros bogyó, almák, fenyőágak és hófehér gyertyákból kialakított kompozíciók örvendeztetik meg a szemünket. Soha nem tudom, hogy hová üljek, mert hirtelen mindegyik asztalnál szeretnék ülni egyszerre! :D A bársony kanapé ezért vonz, a Thonett szék azért, a pasztelzöld vidéki ütött-kopott asztalka meg azért, de végül a kezemben lévő tálca súlya szokott dönteni! ;) 

Apuval ez az egyik kedvenc helyünk, és nem múlt el még úgy látogatásom nála  a messzi északon - ha jól emlékszem ;) - hogy útba ne ejtettük volna - még akkor is, ha nem esett útba :P - ezt a kedves, és nem utolsó sorban végtelenül kellemes, és nagyon színvonalas helyet. Címet nem írok, de elég meggooglizni, és máris özönlik az információ ;)

Hátán fekve, a tompa, fekete, éjjeli csendben a dörömböléstől felriadt Harminchatos most különös zakatolásra lett figyelmes. A zakatolás mintha füleibe költözött volna, és ott, mint a tovarobogó vonat, a kezdeti morajlásából szépen lassan, pár másodperc alatt hallóhatáron kívülre távozott. Harminchatos felült az ágyban, és kezét mellkasához emelte.

Harminchatos tulajdonképpen valójában még csak Harmincötös volt. Ez az igazság. Még nem töltötte be a harminchatot ugyan, de tudta, hogy pár hónap múlva őt is eléri ugyanaz, ami az összes többi Harminchatost, így miért ne szokhatna hozzá a gondolathoz már előre. Már-már lassacskán pont olyan volt, mint ők, leszámítva, hogy Harminchatos életében talán semmi nem úgy történt, és volt,  mint az őt körülvevő Harminchatosok életében. Furcsa gondolat kerítette hatalmába. Mi van, ha ez volt az? - gondolta magában. A "Hívó szó"? Ugyan már, hiszen mégis még csak egy kis Harmincötös vagyok!- hessegette el a gondolatot a vaksötétben. A Harmincötösök meg a "Hívó szó"! Ki hallott még ilyet! Micsoda badarság...

Olof Viktor répatortája

22cm átmérőjű, papírral bélelt tortakarikában, 160 fokon, 45 perc sütési idő.

300g kristálycukor(... én szigorúan nádcukorból szoktam!)
140g étolaj (Igen, gramm!)

330g reszelt répa (Foodprocessorban mindössze kb 25mp-et vesz igénybe a felismerhetetlenre aprítás, de aki a reszelgetés híve, az semmiképp sem szeretném megfosztani a félórás élménytől! :P)

150g tojás (Igen, az IS gramm! Egy tojás kb 50g, leszámítva a mutáns-/, illetve a lilliputi tojásokat :P)

230g finomliszt

4g sütőpor

4g szódabikarbóna

7g fahéj

6g só

Elkészítés (...mi sem egyszerűbb!)

Első 4, nedves összetevőt kézi mixerrel, egyszerre, teljesen egyneműre összekeverni. 

Másik 5, száraz összetevőt kanállal óvatosan egybekeverni(hogy ne szálljanak szét az alkotóanyagok ruhára, asztalra, levegőbe, hajra és még egyéb azonosítatlan helyekre!). Száraz részt nedveshez szitálni, majd energikusan elkeverni egy spatulával/fakanállal, és a sütőkarikába önteni. Jöhet a 45 perc sütés, 160 fokon (nálam légkeverésesen). A süti akkor van kész, hogy ha a beleszúrt fogpiszkálóra/hústűre/késpengére nem ragadt rá tészta! A sütőből kivesszük, majd óvatosan a fejére állítjuk, és hagyjuk kihűlni a sütőlapon.

Ott, az ágyon ülve Harminchatost hirtelen elöntötték az emlékek. Eszébe jutott, hogy mi mindenben volt része ezidáig az életében és különleges büszkeség töltötte el, hogy elmondhatja magáról, hogy ő bizony tud festeni, glettelni, és parkettázni! 52 négyzetméter tanúskodik erről! Bizony! Tessék! Meg lehet nézni! Eszébe jutott egy régi, év végi vizsgakoncert, talán tíz-tizenkét évvel azelőttről. Hogy rettegett, te jó ég! Kocogtak a térdei! De tapsoltak! De még HOGY tapsoltak! Talán élete fellépése volt. Nem is hitte szinte, hogy valóban őt tapsolják! És a porcelán fehérsége! Felidézte újra, ahogy ujjai között krémesen-tejszerűen örvénylik a finomszemcséjű anyag, és ahogyan tenyerében végül testet ölt a forma. A kemenceajtók súlyát, a csukódást, és a nyitódását, mint karácsony estén a selyemszalag suhogása, a papír sercegése, a meglepetés öröme, ahogy előkerültek az elkészült, hófehér porcelán csészék. A döbbenet az arcokon, amikor elkészült az első esküvői torta! A legelső! Egy szállodai szoba minikonyhájában. Mégis, három emeletnyi boldogság! A végtelen Skót Felföld. Ahogyan a szikla szélére ült, és úgy tűnt, mintha a végtelenbe látna. Lába alatt nem volt tovább. A táncparkett, az izzó boldogság, a nedves homlok, ziháló fáradtság. New York sivársága. A nagyváros semmitmondó egyértelműsége. Az északi erdők méregzöld mohája, a fehér, hideg, szélfútta homokban megbúvó vöröses borostyánkő. Ahogy a villanypóznához a bicikli csattan. A fekete-szürke poros póló, a véres térdek, ahogy a kisHatos maszatos mancsai próbálják lesöpörni...A port? A vért!... mintha mi sem történt volna. A bölcsességfogát ahogy kivésték! Kivésték és elvették!!! Szerette azt a macit, emlékezett vissza. Kék volt. Világoskék. Piros fehér kockás csokornyakkendővel. Lapos volt, és puha. A kisHármas szerette arra letenni a fejét. Ahogy a kezét fogják. Jó volt kéz a kézben. Büszke volt rá! Végre! Kéz a kézben először....másodszor...harmadszor...negyedszer...ötödször...hatodszor...

Sajtkrém (Édes, persze, hogy édes! ;) )

70g vaj (szobahőmérsékletű) 
140g natúr sajtkrém (... nyilván a Phil@delphia a javasolt, de elmondhatom, hogy low cost társai is pont úgy megteszik :P )

160g porcukor

6g vaníliáscukor

Elkészítés: .....leginkább összekeverjük, annyi! :D És hűtőbe tesszük egy pár órára, hogy egy kissé stabilabb legyen, de legalábbis addig, amíg a tészta is teljesen kihűl. Meleg/langyos tésztára ne kenjétek rá a krémet, mert lefolyik róla! A tortára úgy kenjük fel a krémet, ahogyan tetszik, bár én gondolkodás nélkül a tetejére szoktam púpozni az egészet, elkenem, és kész:P 

Látta már a hóesést, a jégesőt, ahogy a borsó nagyságú "töltények" összegyűltek a "halott" muskátli tövében, a tűző napot. Ahogy a beton gőzölög. Gyermekkel üvöltő anyák, hajat fonó apák. Az óra ketyegése. Az agyonsózott étel. A répa ropogása. A gördülő könny. Pipacs. A haragba szoruló ököl. Kék égre vetett tekintet. Sárga repce. Tengernyi búza...

Azon kapta magát Harminchatos, hogy kissé elkalandoztak a gondolatai. Mégiscsak kellett, hogy legyenek történetek az életében! Méghogy parketta, meg réparopogás! Hirtelen mintha kevés lett volna az idő. Mintha láthatatlan kéz fordított volna egyet a homokórán. Az utolsó homokszemig mindent, de mindent össze kell szednie! Minden képet! Hangot! Ízt! Illatot! Gyerünk, gyerünk, gyerünk!!!... Hiábavaló lehetetlenség - gondolta magában megadóan a sötét csendben ülve.

Kétségbeesetten törtek rá az újabb gondolatok, hogy vajon mi minden lehet az, amiben még nem volt része! Honnan is tudhatnám?! Hisz még nem volt benne része! Végtelen hómezők. Rénszarvasok. Stúdiófelvétel. Egy zongora, egy igazi, nagy zongora! Az északi fény! És a fehér homok. Újra. de ezúttal meleg! A spicc! Az igazi! Amit senki nem vehet már el! Egy könyv. Az övé. Csak arról, amit szeret. Hátha más is szereti! Tangó. De hisz ahhoz legalább Ötvenesnek kell lennie majd!!! És egy műhely. Folyékony ezüst! Egy kéz a kezében! A hetedik! És talán egy kicsi kéz is, a  másikban. Ami ugyan nem tudni milyen. Csak a többi Harminchatosok mesélik. Azt mondják jó, nagyon jó...

Ilyen érzés vagy hát... - gondolta magában Harminchatos, amint a sötét szobában a még hiányzó emlékeket latolgatta az éjszakában, az ágyban ülve, kezével a mellkasán. Ez az tehát, ami körbefordítja a kereket. Harminchat éve, hogy minden percben, másodpercben és annak töredékében vagy. Összehúz, elernyed. Összehúz, elernyed. Semmilyen érzés. Vagy. Odabent. És kész. Pulzáló evidencia. Láthatatlan örökmozgó. Majd egyszer csak dörömbölni kezdesz!  Ötöt. Nem többet. Nem kevesebbet. Ötöt. Mint egy rendőr. Egy tűzoltó. Egy kitett szerelmes. Egy váratlanul hazaérkező férj. Ébredj! Menekül! Engedj be! Ég a ház! FIGYELJ MÁR!

Nocsak, megjöttél?! Szervusz ÉLETem! És Harminchatos beengedte őt, aznap éjjel, ott, az ágyban ülve, kezével a mellkasán.

Ismét hanyatt feküdt a párnákon, majd baljára fordult, és jobb karját átnyújtotta az ágy túloldalára, Harminckilenceshez. De Harminckilences helye üres volt.

Na nem. Ez még nem lehetett a "Hívó szó" -gondolta magában Harminchatos...  Az nyilván borzalmas lenne...

Harminchatos a jobbjára fordult, összegömbölyödött, majd elnyomta az álom. Kezével a mellkasán. Tovazakatoló csendben.