Redford

 

Photo: Wordpress

  - "Nesztek kölykök! Holle anyótok kissé inkontinenciás!" - vigyorogtam cinikusan magamban, ahogy az öngyújtóm lángjában felparázsló cigaretta vége visszaverődött az ablaküvegen, és az első, megnyugvást hozó füstöt végre a fejem fölé fújhattam. A sötét szobában állva az ablakomon kibámulva eszembe jutott, hogy gyerekként miféle extázis közepette vártam mindig az ünnep napját. És még hogy hogy könyörögtem állandóan a hóért! Mint ahogy általában a gyerekek szoktak. Mintha éppenséggel az anyámékon múlt volna! És volt persze, hogy lett is. Mindent beborított a fehérség Szentestére. Na, olyankor aztán igazán úgy gondoltam, hogy imáim végre meghallgatásra találtak. Mindez azonban hirtelen ősréginek tűnt a vaksötét szobám ablakában állva, szakadt farmerben, nyúlott pulóverben, cigivel a számban, miközben az ömlő esőt bámultam keserű mosollyal az arcomon, Szenteste beköszönte előtt pár perccel. "Ez van. Eszitek, nem eszitek. Fekete karácsony..." - sűrű füstöt fújtam a plafon felé. Úgy hét körül lehetett. Gyanítottam, hogy a szomszéd templomharang nemsokára megszólal. Alig volt egy lélek az utcán. "Már biztos mind otthon az asztal, vagy a fa körül..." A szemközti társasházak ablakai mind fényárban úsztak, elenyésző kivétellel. Egy férfi zubbonyát a mellkasán összehúzva, szétázott kalapban rohant el a túloldalon sorjázó házak tövében, hatalmas nylon szatyorral ütemesen az oldalához verődve, ahogy lábait szedte pocsolyáról pocsolyára. Gondolom valami last minute értelmetlenség, amit még becsomagolni sem volt ideje ugyan, de minden bizonnyal a legnagyobb ájtatosság közepette fog majd átadni annak, akinek szánta, amit az illető személy aztán a legmeghatóbb képmutató mosollyal az arcán fog fogadni. Arcélem behorpadt, ahogy mélyet szívtam a cigiből.

   Úgy időzítettem az altatót, hogy lehetőleg átaludjam az éjszakát, de a tervem, úgy tűnik, nem jött össze. Pont beleébredtem az este kellős közepébe. Még villanyt sem volt kedvem gyújtani. Csak álltam a sötétben, nem tudván mit kezdjek a helyzettel, hogy immáron ismét Szenteste van. Bosszantott, hogy felébredtem. Nem ez volt a cél. Ha minden jól megy, akkor most épp javában a másik oldalamra kellett volna fordulnom, míg mások a szalagokkal bíbelődnek, vagy a halászlevet merik a mélytányérba. De nem így lett. Valami felébresztett. Kedvtelenül hanyatt dőltem az ágyra, cigivel a kezemben, és a plafont bámulva próbáltam visszagondolni a még lehetséges maradék álomfoszlányokra, amelyek  pár perce még a párnámon nyugvó fejemben keringtek, de alig bukkantam egy-egy halovány visszamaradt képre, amikor hirtelen rájöttem ébredésem okára. Lila...semmi...lila...semmi...lila....semmi...Váltakozó fényjáték táncolt a plafonon. Mint amikor a földszinti lakóhoz éjjel kihívják a mentőt, és az egész, mozdulatlanul sötét szoba hirtelen piros-kék fényekben kezd el villódzni egy ideig, aztán, amint csapódik odalent a furgon ajtaja, - elnyelvén a beteget - három másodperc, és ismét sötétségbe burkolózik minden. Felültem az ágyon. Kíváncsiság fogott el, hogy vajon melyik, esztétikai érzéktől teljesen mentes szembeszomszédomnak sikerült megvennie ezt az éktelen színű, mexikói lebujra emlékeztető, lila, karácsonyi fényfüzért, - "Ugyan, mégis mi más lehetne???" - ami még álmomban, bealtatózva, a csukott szemhéjam mögött is úgy kiverte a retinámat, hogy mindennek ellenére felébredtem rá, de az ablakhoz érve rájöttem, hogy egészen másról van szó. Az utca szemközti oldalán, az egyik megviselt vakolatú társasház földszintjén, hatalmas "OPEN" neonfelirat villogott.  Lilán, rendületlenül. Szinte betakarva a miniatűr üzlet teljes kirakatát. Beleértve a szobám plafonját is. Az ablakban állva a szemem résnyire húzódott, miközben újra beleszívtam a cigimbe. "Itt valami nem stimmel." - gondoltam a pulzáló neonfeliratot bámulva a csipkefüggöny által közrefogva. "Hisz itt lakom, évek óta. És még soha egyszer sem tűnt fel, hogy a szemközti ház aljában egy üzlet lenne. És különben is....éppen Szenteste? Miféle üzlet ez vajon? Ugyan ki a fene tart nyitva Szenteste hétkor? Azon kívül meg mégis mi az, hogy "OPEN"?"     Rezignáltan nyomtam el a csikket az ablakpárkányon lévő hamutartóban, - mintha csak lenne még benne szabad hely - és ismét hanyatt vetődtem az ágyra. Lila...semmi...lila...semmi...lila....semmi... Aludni szerettem volna. Mélyen és háborítatlanul. Másnapot szerettem volna. Sőt, harmadnapot! A plafont bámulva mókásnak találtam a gondolatot, hogy ha elkezdeném számolni a felvillanásokat, az feltételezhetően közel egyenértékű lenne a gyerekkoromból jól ismert, apám által begyakoroltatott  bárányszámolással, így végül a jól megérdemelt kegyes álom mégis átsegíthetne az év legszentebb éjszakáján. 1646-ig jutottam a számolásban, amikor az ideg már oly mértékben szétvetett, hogy önszántamból, minden különösebb unszolás nélkül felugrottam az ágyról, letéptem a fogasról a kabátomat, majd vettem a táskámat, és amekkora erővel csak tudtam, bevágtam magam mögött a bejárati ajtót.

   Különös hely volt. Rettentő üres. De a rádióból szóló halk zene mégiscsak valamiféle megnyugtató, otthonos hatást kölcsönzött a négy fal által körbezárt térnek. Liftzene volt a javából, az a fajta semmitmondó jazz, ami a földszinttől a nyolcadikig megment attól, hogy bármiféle beszélgetésbe is kelljen elegyedned az illetővel, aki éppen az intimzónádban áll, amolyan teljesen ártatlanul, semmit nem akarva, mégis, ha ránéznél és rámosolyognál, két perc múlva már az unokái nevét is tudnád. Az ajtó éppen hogy behajlóban volt mögöttem, ahogy a helyet pásztáztam a szememmel. Hosszúkás üzlethelyiség volt, mindazonáltal a létező legkisebb bár, amihez valaha is szerencsém volt. Nem éppen egy kifutópálya. "Milyen lehet vajon itt a megtérülés? Van ezeknek egyáltalán bevételük?" - próbáltam a kérdések felmerülte közepette a félhomályban elhelyezett tárgyakat és bútorokat leltárba venni. A kirakaton kívül teljesen ablaktalan volt a hely. Súlyos, kékes-lilás, mintás selyembrokát tapétával a falakon. Padlótól a plafonig. Tőlem balra, a kirakat alá tolva egy kimustrált, antik, kétszemélyes bársony kanapé állt üresen, cseresznyefából készült ívelt, oroszlánkörmös lábakon. A sötétlila bársony a háta mögül, kirakat felől érkező, agresszívan követelőző neonlilát mattított ezüstté butította az ülőfelületén. "Beférne vajon a ruhásszekrény és a yukka pálma közé?" A bal oldali falat teljes hosszában  - amin nemhogy egy utasszállító, de még egy papírrepülő sem tudott volna felszállni, annyira rövid volt! - egy óriásplakáton a következő felirat borította: "ISTEN HOZOTT!" Nos, lehetne mondani, hogy nem vitték túlzásba a dekorációt. Karácsony lévén hosszú, melegfényű égősort futtattak körbe a feliraton, mindössze ennyi fény jutott az üzletnek ezen részébe. A plakát alatt, egy ütött-kopott, sötétbarna, kerek faasztal állt, jobbról-balról két hasonszőrű székkel. Üresen. Egy kislámpa volt a kerek asztallap közepére állítva, egy olyasféle, mint amilyen a stand-up comedy előadások közönségének kis asztalait szokta díszíteni az amerikai showműsorokban, mini búrával, mozdulatlan selyemrojtokkal, és egy, a búra alól lelógó kis lánccal, pici golyóval a végén. Kívántam volna, hogy fel legyen kapcsolva, de hát, nem otthon vagyok, gondoltam. A velem szemközti falon, a helyiség végében egyetlen ajtó volt csak látható, "Privát" táblával rajta. Ennyit még a bejáratban állva is el tudtam olvasni, a félhomály közepette is. Jobbkézre esett a bárpult. Nehezen, feketés-barnán nyomta maga alatt a sötét hajópadlót, amelyet mintha hosszú évtizedek alatt koptatott volna szét a rendszeresen hajnalig mulató vendégsereg. Két bárszék állt a pult előtt. Krómozott fém, filigrán lábaikon emelkedtek közel derékmagasságig, ahol püspöklila műbőr ülőkéik mintegy koronaként zárták be a  provokáló vizuális élményt. Sehogy nem illettek ide. Azaz, a legtökéletesebb választás volt a tulaj részéről, különben már azt hihettem volna, hogy valami lepukkant vadnyugati szalon és viktoriánus könyvtárszoba kombinációjába érkeztem! A bárpult mögött egészen a plafonig érő sötétbarna polcsorokon csupa-csupa üres szeszesüveg, jobbnál jobb márkák és minőségek díszítették a falat, ami a polcok mögött tükörrel volt beborítva, egészen a bejárattól az üzlet végéig, visszatükrözvén a szemközti fal valamennyi részletét, az "Isten hozott!"-tól kezdve az égősor fényéig Négy méter lehetett max. "Ügyes! Addig sem kellett legalább a méregdrága tapétára költeni!"- gondoltam. Az üres üvegektől megbabonázva álltam az ajtóban, és már éppen nekiálltam volna a megszámolásuknak, amikor rájöttem; fél órával ezelőtt éppen ez a számolgatás hozott ki a sodromból olyannyira, hogy ezen a helyen kötöttem ki, így aztán felhagytam ezen értelmetlen tevékenységgel, és annyiban maradtam magammal, hogy "sok" van belőlük. Nagyon sok. És látszólag mind üres.

    Az volt az érzésem, mintha egy lélek sem tartózkodna rajtam kívül az üzletben. Se vendég, se pultos. Csak a zene, és én. Idegen volt a hely, mégis, mintha hazaérkeztem volna. Ezen érzésemet csak megerősítette a tény, hogy a bárpulton, a helyiség távolabbi végéhez eső bárszéknél érintetlen whiskey-s pohár állt,  benne aranyló itallal. Tétován közelebb léptem, miközben súlyom alatt felnyögött a padló. Körbenéztem,  - úgy, mint amikor a besurranó tolvaj az ablakkereten félig átlépve még egy gyors, utolsó ellenőrző pillantást vet a kihalt utcára - és felültem a székre. Ujjaim automatikusan a pohár köré fonódtak. Megnyugtató érzés vett hatalmába. Csukott szemmel ültem a széken, kezemben az itallal. A rádióból immáron Miles Davis "Kind of Blue"-ja szólt, könyörtelenül fájdalmasan és szépen. Nem tudom mennyi idő telhetett el, csak arra eszméltem, hogy nyílik az ajtó, és valaki belép. Mintha hirtelen fura, hosszú álomból ébredtem volna, mégis biztos voltan benne, hogy csak egyetlen percre csukhattam be a szemem. "Hisz már csak nem aludtam el egy idegen helyen, egy bárszéken ülve, whiskey-vel a kezemben?!" Egy gyors pillantást vetettem a tenyeremben megbújó pohárra, és rögtön megnyugodtam a tény láttán, hogy a jégkocák még bizony  toronymagasan álltak benne, így aztán - mivel olvadni sem lehetett idejük -  rögtön konstatáltam, hogy kizárt, hogy elaludtam volna.

   Az idegen továbbra is az ajtóban állt, terepszemlét tartva, pont úgy, mint én, pár perccel ezelőtt.  Feltételeztem, ahogy ott méregetőn állt, hogy az ő számára is új lehetett a hely. Figyeltem, ahogyan a férfi hosszú, térd alá érő fekete kabátjáról csak úgy csorog az esővíz a hajópadlóra, el-eltünedezve a nagyobb repedések között. Az idegen tekintete ekkor a falat díszítő hatalmas plakátra tévedt, majd, mint amikor valaki egy kedves ismerősbe botlik, a feliratot olvasva elmosolyodott, a bárpulthoz fordult, és felült a mellettem lévő székre.

  Felettébb különösnek találtam a Sors fintorát. Lévén, hogy ezen a napon embert nem akarok látni bealtatózom magam, hogy lehetőleg biztonsággal átaludjam az estét, majd, nem elég, hogy fel is ébredek, de a tetejében még kikötök egy tök üres bárban, ahol végül egy vadidegen férfi társul mellém. Hogy megünnepeljem eme gondolatot, és gratuláljak az Univerzumnak a szervezői tehetségéért, számhoz emeltem a poharat, és óvatosan belekortyoltam a tartalmába.  Bár sok alja-teteje nem volt az óvatosságomnak. Már amikor közelített a pohár, éreztem, hogy a legkiválóbb fajtából való whiskey-ben lesz részem, és nem valami frituból leeresztett fáradtolajjal próbálnak éppen megmérgezni. Ekkor vettem csak észre, hogy a poháralátét valójában egy üzenőcetli volt, rajta ez állt nyomtatva: "A ház vendége!", majd mellé tollal, kézzel írottan hozzátoldva: "Rögtön jövök!" Haloványan elmosolyodtam, és megörültem, hogy feltételezésem megerősítést nyert: ezt az italt bizony nekem szánta a pultos.

   - Látom, magát itt már várták! - szólalt meg a férfi, amint a papíralátétemről leolvasta az általam fél másodperccel előbb már leolvasottakat. "Micsoda egy bunkó szokás! Pont mint mások újságát a válluk felett olvasgatni a buszon!" - Biztosan visszatérő vendég lehet! - emelte rám a szemeit mosolyogva.

   Hirtelen szerettem volna, ha ebben a pillanatban egy olyan bárban ülök, ahol akkora a tömeg, hogy egy gombostűt sem lehet eldobni, mert akkor megtehettem volna, hogy most hatalmas kacajjal a terem legvégében lévő bejárat felé tekintek, köszöntőleg felemelve a poharamat, majdhogynem kilötyögtetve belőle az italomat, majd sietve lefordulok a bárszékről, mintha csak éppen az az ember esett volna be az ajtón, akire már régóta vártam, akihez végre odatülekedhetek a boldog, harsogó tömegen át, ezzel meg nem történtté téve ezt az imént elhangzott, végtelenül esetlen próbálkozást az ismerkedésre. De mivel sajnos nem ez volt a helyzet, egy jó nagyot kortyoltam az italomba. Egyrészt reméltem, hogy ezáltal majd bátorságot meríthetek az elkövetkezendő kínos percekhez, másrészt pedig szerettem volna ezzel a  mozdulattal még egy, gratulációimmal felcicomázott gondolatot küldeni az Égi Gondviselés felé, hogy ismét milyen kiválóan időzített a férfi társaság mellémrendelésében, különös tekintettel a szakadt farmeremre, a kinyúlott pólómra, és az elnyűtt arcomra. Bár - ahogy a jövevényt a számhoz emelt poharam elmosódott falán keresztül elnéztem - semmi okom nem volt a szégyenre. A helyzet az, hogy ezzel a Mátrixból szalajtott Neo-féle szereléssel éppenséggel ő sem mondhatta magát különösen túlöltözöttnek!

- Nem vagyok az. - jeleztem mintegy folytatásaként, és akkori reményeim szerint, egyben befejezéseként is az éppen szárba szökkent kapcsolatunknak, miközben pultot ért a poharam alja. Pedig sejthettem volna! A gyanúm sajnos be is igazolódott a következő másodpercekben: nevezetesen az a tény, hogy minél jobban elutasító vagy, annál vonzóbbá válsz! Még egy retek, szakadt, tetves farmerben is! Nyúlott pofával! Egy egész, kicseszett szénakazallal a fejeden! Az örök érvényű, számomra felfoghatatlan aranyszabály ismét jött, tarolt, és mindent vitt!

- Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy gyakori vendég ideát. - felelte a férfi, töretlen lelkesedéssel. Le nem vettem a szemem a poharamról, és azon gondolkodtam, hogy az imént elhangzott választ vajon hogyan is kellene értékelnem. Egy kicsit jobban felpaprikázott nő már talán a képébe küldte volna az italt a pohárral együtt...de nekem éppen sem energiám, sem pedig affinitásom nem volt hozzá, hogy megtoroljam az imént elhangzott burkolt állítást. Amúgy meg...minek is tagadnám, láttam be magamban, lemondóan. Elmorfondíroztam azon, hogy tulajdonképpen, - mivel állításával az idegen semmit nem kérdezett, - nem is feltétlenül kötelező válaszolnom. Így aztán kényelmes hallgatásba fulladhatna a beszélgetésünk, önzetlenül átadva  ezzel ismét Miles keserves trombitájának a teljes terepet.

- Maga nem kér? Csak amikor már kimondtam  a szavakat döbbentem rá, hogy gondolatmenetem és cselekedeteim vajmi kevéssé fedik egymást a mai estén. Innen már nem volt visszaút. Éljenek a Szenteste kifürkészhetetlen rejtelmei! Mit nekem meglepetés a fa alatt! Inkább egy vadidegen férfi! Viselkedésem talán a gyöngy fogsorára volt fogható.

- Nem tehetem hölgyem. Szolgálatban vagyok. - fordult felém nyugodt hangon az idegen, lemondó mosollyal a szája szélén.

Felnéztem a poharamból, és a nem túl bizalomgerjesztő tükörképemmel találkoztam az üres üvegek mögötti falon. A szénaboglya jótékony árnyékában fekete karikák bújtak meg a szemem alatt..."Pfff...remek...egyenesen parádés...gratulálok!!!"  Tekintetem gyorsan tovasiklott, és egy pillanatra elidőzött a férfi profilján. Majd, mivel az illem úgy kívánta - és mert, najó-najó, végül is ünnep van, vagy mi a szösz! - felé fordultam. Most volt csak alkalmam először, amolyan jobban szemügyre venni az idegent. Kortalan arc tekintett vissza rám. Az a fajta, akiről meg nem mondod első ránézésre, vajon éppen csak hogy a második x-et kerekíti, vagy esetleg már a negyvenen is túl van. Semmi kirívót nem találtam rajta. Semmi olyat, amitől azt kellene feltételeznem, hogy egy bárban kellene töltenie a Szentestét, egyedül. És úgy tűnik, semmi olyat sem, ami miatt úgy kellett volna megítélnem, hogy jobb, ha bevégezzük a beszélgetést, ugyanis a következő, kontrollálatlan mondat szaladt ki a számon, felhúzott szemöldök közepette: - Nocsak, nocsak...Szolgálunk és védünk? Egy bárban? Az idegen elnevette magát a feltételezésemre, hogy rendőrnek nézem, aki éppen egy sarki talponállóban kívánja elsunnyogni a karácsonyi esti műszakját.  - Tudja, a főnök nem engedi. - pillantott a plafon felé mosolyogva, mintegy magyarázatot adván, hogy akkor mégis mit keres ezen a helyen, ha nem inni jött. Most esett le, hogy a hely biztonsági őrével állok szemben, aki nyilván a terepet őrzi, amíg a házban lakó tulaj majd nemsokára visszaér. - Ne haragudjon... - haraptam el a szót, némi szégyen közepette. - Ugyan, szóra sem érdemes. - hallgatott el megbocsátón a férfi.

   Jó pár percig ismét Miles töltötte be a levegőt, azokkal a jól ismert, különös rezgésekkel. Ha behunytam a szemem, az volt az érzésem, hogy ha megfordulnék a bárszéken, és újra kinyitnám a szemem, Miles állna ott, egy színpadon, egyszál magában, egyetlen spottal megvilágítva, ahogyan ujjaival éppen a következő szívbevájó hangot próbálja előcsalogatni a trombitából. Kinyitottam a szemem, és a tükörben ismét és továbbra is a már említett szénaboglya pompázott, teljes valójában, a  hozzá tartozó karikákkal a szemeim alatt. Normál esetben meglehetősen feszélyezve éreztem volna magam egy ilyen helyzetben, - egy idegen helyen, egy idegen férfi társaságában - de ma nem így volt. A whiskey kezdte megtenni a hatását. Szerettem, ahogyan mindig számíthattam rá. Éreztem, ahogyan a mámoros állapot lassan beáll, és nem nagyon érdekelt, hogy mi lesz azután.

- Mondja, mit csinál maga itt? - szólalt meg egyszer csak mellettem a Neo-utánzat, Miles-ba fojtva a szót. Szerettem volna, ha ezt nem teszi, mert a hallgatása egyébként tökéletes aláfestése volt az estémnek, de fáradt és némileg illuminált is voltam már ahhoz, hogy vállaljam a nemválaszolás következményeit.

- Ezt én is kérdezhetném magától… – vetettem oda flegmán, a poharamnak beszélve, továbbra is dédelgetve a reményt, hogy ezzel berekesztem a folytatást.

- De hisz, ha jól emlékszem, már említettem, hogy szolgálatban vagyok. – felelte.

- Na látja. Még egy ok, hogy a feladatára koncentráljon, és ne énrám!  Mégis mit szól majd a főnöke, amikor belép majd azon az ajtón, - böktem a helyiség végében lévő "Privát" felirat felé - és azt látja, hogy az őrzés-védés helyett maga nagyban egy vendéggel trafikál? – fordítottam rá megvető tekintetem.

- Nem az a fajta főnök, ne aggódjon. Különben is, lassan záróra. Örökre… – közölte mosolyogva.

- Hogy micsoda? – hőköltem hátra kissé megdöbbenve. - De hát,... most akartam éppen kérni még egyet!... Amúgy meg, hogy érti azt, hogy örökre? Hisz éppen hogy csak ma nyitottak meg... vagy... vagy nem? - kérdeztem némileg értetlenkedve, tekintve, hogy már-már kezdtem egészen megkedvelni az este menetét és hangulatát, ízlelgetve a gondolatot, hogy egy ilyen kiváló hely nyílt a közvetlen közelemben. Az idegen a pultról rám emelte a szemeit: - Ősidők óta itt vagyunk már hölgyem! – szólt ugyanazzal a mosollyal a szája körül, amiről lassan azt kellett higgyem, hogy pillanatragasztóval rögzítették oda. 

   Mondókáját kidüllesztett szemekkel, felhúzott szemöldökkel és lebiggyesztett szájjal nyugtáztam, - azzal a fajta arckifejezéssel, amiről lerí, hogy bizony még azt sem hiszed el, amit az illető kérdez, valamint, hogy már nem nagyon vagy szomjas – majd felhörpintettem az utolsó kortyot. Vízízű volt. „Ki nem állhatom az utolsó kortyokat. Az első! Mindig az első! Az az igazi! Amikor még csak a pohárra fonod a kezed, és elképzeled a hűsítő jégnek és a melengető szesznek azt a tökéletes kombinációját, amitől csak egy másodperc töredéke és egy tudatos döntés választ el, és amiből a kellő mennyiségű már előre tudod, hogy meg fogja hozni a kívánt eredményt.” Az eltervezettnél kicsit nagyobb koppanással sikerült kiürítenem a poharamat, amiért talán szégyelltem volna magam egy átlagos baráti társaságban, egy átlagos estén, de már minden mindegy volt. 

– Nos hát, nézze. Ha már egyszer itt vagyunk, és ünnep van, töltsön már még egyet nekem! Iszom maga helyett is a múltjuk sikeres lezárására, mit szól hozzá? Ha annyira jó ember az a főnök, biztosan nem bánja, ha meg is látja magát a pult mögött, és gondolom, amúgy is jól jön még egy kis bevétel az utolsó pillanatokra, nem igaz?

   Nem úgy tűnt, hogy a házőrző különösebben felvillanyozódott volna a tervemtől. Ugyanazzal a mosollyal folytatta: – Sajnos lehetetlent kér. És nem a főnök miatt. Úgysem hiszem ugyanis, hogy ma már lejön közénk. Tudja, éppen a fia születésnapját ünneplik odafönt... Csak azért nyitottam ki a boltot, hogy még egy utolsó pillantást vethessek a helyre, még mielőtt végleg bezár. „Szerencsétlen kölyök!" - gondoltam magamban - "Mindig vannak egy-ketten, akiknek a születésnapi ajándék egyben a karácsonyi is…Micsoda oltári szívás!" – És amint azt láthatja –  mutatott a tükörfal előtt díszőrséget álló üres palackokra folytatván a mondanivalóját  – minden elfogyott! 

   Az üres üvegeket elnézve most döbbentem rá, hogy a fickó nem viccel. Ha eddig azt is hihettem, hogy valamiféle low cost  dekorációval állunk szemben, most leesett, hogy ezek tényleg az utolsó cseppig kiárusítottak mindent. Mindent! Lemondóan forgattam az üres poharat a pulton.

   Felállhattam volna, és hazamehettem volna, de valahogy mégis úgy éreztem, mintha valami miatt a székhez kötöttem volna. Hogy vajon az alkohol hatása volt-e, vagy esetleg a kéretlen férfitársaság hatott így rám, nem tudtam volna megmagyarázni.

- Még nem válaszolt a kérdésemre. – szegezte nekem ismét a már milliószor hallottat: - Mit csinál egy ilyen…

- …egy ilyen nő, mint én egyedül egy bárban? És a változatosság kedvéért, éppen Szenteste? – szakítottam kelletlenül és elmélázottan félbe, befejezvén helyette a mondatát.

- Igen, valami ilyesmi. – mosolyodott el a férfi.

- Maga szerint hányan tették már fel nekem ezt a kérdést, hm? Maga szerint hányan jöttek már pontosan ugyanezzel a szöveggel? Mondja már meg nekem, miért érzi mindenki úgy, hogy egy ilyen nő, mint én, nem ülhet és ihat egy bárban egyedül? És ha már itt tartunk, lenne oly kedves kifejteni, hogy mit ért mégis azalatt, hogy egy ilyen nő?” – ontottam rá egyre hangosabb mondandómat, miközben a tekintetemmel úgy mellbe döftem, hogy az egyenesen a hátán jött ki.

-  Úgy értem, hogy egy ilyen csinos nő, mint… 

-  Kíméljen meg, kérem! - szakítottam félbe nagyhangon az esetlen szabadkozását. - Ugye maga sem gondolja komolyan… Nézzen már rám! – csattantam fel.

- Bocsásson meg… Csak azt hittem… – mondta a férfi, miközben a mosolya némileg alább hagyott és tanácstalanul a pultra szegezte a tekintetét.

- Mit? Mit hitt? Ki vele! – másztam bele szinte az arcába, félig lefordulva a székemről. – Mondja, miért érzik a férfiak úgy, hogy valami kegyes kis sablonos hazugságtól majd jobban érzi magát az a nő? Nézze, lehet, hogy félhomály van idebent, de mindketten tudjuk, hogy éppenséggel nem most léptem le az Elle magazin borítójáról! – vagdostam hozzá hidegen a szavakat. – Különben is, mondja, minek gyomroz, ha nem is gondolja komolyan, amit kiejt a száján? – fordultam a pult felé elgyengülve, minta kiből kifogyott a szusz.  Valamiféle váratlan nyugalom ült ki az idegen arcára, mint aki tudja, mit csinál.

- Mondja, miért gondolja úgy, hogy gyomrozni szeretném? – fordult felém. – Nézze… tudom, hogy most mit érez, és én csak gondoltam jól esik egy kis…

- Ugyan mit tud maga! – vágtam ismét közbe erőre kapva. – Semmit! - nyomatékosítottam. - Pont olyan, mint a többi... - és elcsigázva a poharamba tekintettem, remélve, hogy az üres pohár valami csoda folytán varázsütésre ismét megtelik.

- Többet tudok hölgyem, mint sejtené! – szólt most határozott hangon az idegen. – És lekötelezne, ha nem általánosítana, és venne egy kalap alá a többivel. - tette hozzá némileg halkabban.

- Ha megkérem, megtenné Ön is ugyanezt az én tekintetemben? – utaltam csendben arra, hogy éppen az imént vett egy kalap alá a világon létező összes többi nővel, majd kihörpintettem az utolsó whiskey cseppet is a pohárból.

- Rendben. Megegyeztünk. – tért vissza a mosoly ismét a férfi arcára.

   A zene időközben elhallgatott. Így azonban már elég furcsa volt a szituáció. Két idegen, csendes alig húsz négyzetméteren. Feszengeni kezdtem. A kezem az üres pohárral játszott. Egy gyors pillantással végigfutottam az összes előttem díszelgő üvegen, valami maradék mentő-korty reményében, de úgy tűnt, a férfi igazat mondott. Sehol még egy csepp se.

   Nem tudom mi üthetett belém. Talán úgy gondoltam, hogy a nagy hallgatás után nagy kezdés dukál. Vagy, hogy ekkora csend után valami igazán ütőssel kell előállni. Valami, amiről egyértelműen kiderül, hogy bizony velős gondolatokat igényelt a kifundálása, és hogy emiatt volt a hosszú csend… Mintha nem ülhetne két ember egymás mellett csak úgy… erőltetett szavak nélkül…

- Mondja, mi a szerelem? – tettem fel hirtelen a férfinek a kérdést, valójában üres poharam felé irányozva azt.

- Tessék??? – nézett rám hirtelen meglepett arckifejezéssel.

- Mondja, süket??? - vettem elő a létező legpikírtebb hangszínemet, és a pulthoz csaptam a poharam alját. Bár odakint szakadt az eső, de ekkora zajjal azért mégsem lehetett a lezúduló víz, - gondoltam magamban - hogy ne hallotta volna meg, amit kérdeztem.

- Dehogy! – nevette el magát a gyöngy fogsorával. - Csak éppen úgy kérdezte mindezt, mintha a pontos időt szeretné tudni! – nevetett tovább.

Az órámra pillantottam. Három perc volt még tízig. „Ha isten is megsegít, talán valóban átvészelem valahogy ezt az éjszakát!” – nyugodtam meg a hirtelen jött felfedezéstől, mialatt az idegen kikacarászta magát.

- Nem gondolja, hogy kissé nagy fába vágta a fejszéjét? – kérdezte továbbra is felderült arccal a kérdésem hallatán.

- Nem éppen Ön állította az imént, hogy többet tud, mint gondolnám? Így aztán úgy gondolom, igenis testhezálló kérdést tettem fel. Amúgy meg, a szeretet ünnepén talán megérdemel a téma egy-két keresetlen szót.

- Attól félek hölgyem, nem ismerhetem a kérdésére a választ. – mondta mosolyogva a férfi a pultot nézve maga előtt.

- Hogyhogy??? Na ne mondja már nekem, hogy maga nem volt még szerelmes? - kérdeztem értetlenül, némi cinikus mosollyal a szám szélén.

    Elnéztem ezt az ázott, valamelyest a fiatal Robert Redfordra emlékeztető pasit az enyhén aláhulló, fül alatt érő szőke fürtjeivel, a finoman metszett orrával, meg a félhomálytól kivehetetlen színű, tiszta, csillogó szemeivel, és szinte magam is alig hittem, de mégis az az érzésem támadt, hogy valóban teljesen rosszkor, rossznak, rossz helyen tettem fel ezt a kérdést.

- Miért, maga volt már? – kérdezte tőlem kerek tekintettel Redford.

- Hah! Hogy én? – emeltem fel büszkén az orromat magabiztosan, hogy csak úgy verdestem vele a plafont… majd még mielőtt a plafonig érhetett volna a magabiztosságom, a tekintetem félúton ismét összetalálkozott a tükörrel. Magabiztosságom, ahogy jött, el is múlt.

  „Hogy én? Hogy én, te féleszű? Hát nem érted? Akkor mégis mi a jó fenének kérdeznélek?” Kedvem lett volna megfogni a két vállánál, és megrázni. Rázni addig, amíg ki nem szalad belőle a válasz. „Mégiscsak egy férfi vagy! Nem is akármilyen! Neked tudnod kellene a választ, ha már egyszer én nem is tudom!” Mindeközben a szénaboglya a fejemen, és a nyúlott képem a lefittyedt számmal nézett vissza rám a tükörből.

    A hallgatástól támadt zavaromban automatikusan a táskámért indult a kezem, ahonnan egy egész doboz cigit rántottam elő.

- Kérem, ne! – emelte felém a karját izgatottan a férfi.

- Mit ne? – morzsoltam el a szavakat a papírra tapadt, résnyire szűkült ajkaim között, és már kattant is magabiztosan az öngyújtóm, visszaszippantva magába a feladatát betöltött lángot. Az arcom kétoldalt beszívódott a vákuumtól.

- Mindegy... Nem érdekes... – folytatta lemondóan, kezét visszahúzva a pultra.

- Ugye nem zavarja a füst? – kérdeztem búgó hangon, az ellenállhatatlan mosolyomat varázsolva az arcomra. Ráhunyorogva nagyot szívtam a frissen gyújtott szálból, majd kifújtam a füstfelhőt a már egyébként oly evidens választ várva. Valamilyen furcsa okból kifolyólag ugyanis ember nem volt még életemben, aki azt válaszolta volna erre a kérdésre, hogy „De igen! Azonnal nyomja el!” Az évek során már megfigyelhettem, hogy bizony minden csak a megfelelő hangszín és arckifejezés kérdése ilyenkor.

- Mivel ez az utolsó este, és nem hinném, hogy rajtunk kívül bárki más betérne ide, ezért úgy hiszem, eltekinthetünk a formalitásoktól. – engedte meg egy apró mosoly kíséretében, hogy idegességemet fojtogató füstfelhőbe zárjam.    

- Szóval? – vontam kérdőre ismét. – Most maga nem válaszolt az én kérdésemre. - hamuztam bele az üres poharamba. A fehéres-szürke hamu a másodperc töredéke alatt koromfeketévé ázott a pohár alján.

- Dehogynem hölgyem. Az imént jeleztem, hogy nem tudhatom a választ a kérdésére. – válaszolta a pillanatragasztós mosolyával Redford.

- Ez most azt akarja jelenteni, hogy nem volt még szerelmes? Mi az, csak nem pap másodállásban? – szegeztem neki a kérdést gúnyos kacagással. De nem jött válasz. Csak állta a pimasz tekintetemet, amíg én srégen a plafon felé küldtem a füstöt.

   Vigyorom eltűnt, majd végül megadóan szegtem le az állam. – Tudja,... én sem. – nyögtem ki nagy nehezen.

   Válaszom magabiztos mosolyt csalt az arcára, majd így folytatta. – Honnan tudja? - kérdezte egy kiscserkész vidámságával. - Úgy értem, honnan tudja, hogy még soha nem volt szerelmes, ha se maga, se én nem tudjuk, hogy mi is az valójában?

    Elgondolkodtam azon, amit kérdezett. "Lehetséges? Vajon tényleg lehetséges, hogy mindez AZ volt? Ennyi? Erről szól? Ez mind?" – Volt úgy, hogy azt hittem, tudom. – merengtem el hangosan, az üveges tekintettel, a tükörképemhez beszélve. – Nem aludtam… Nem ettem… Állandóan csak kavargott a gyomrom. Nehezen vettem a levegőt… Őnélküle tehetetlen voltam. Csak feküdtem a kanapén, élettelen tekintettel arra várva, hogy mikor jön már el a megváltás…- folytattam vontatottan.

- Ne haragudjon hölgyem, de ezidáig mindez úgy hangzik, mint egy kiadós gyomorrontás! – szakított félbe csalódottan az idegen. - Biztos benne, hogy ez a szerelem?

- Várjon csak! Lesz még ez ennél sokkal jobb is!… – eresztettem meg egy enyhe, cinikus mosolyt. - Aztán együtt éltünk. Heteket. Hónapokat. – merengtem tovább. – Némelyikkel még éveket is! Megtanultam, hogy utálják a borsófőzeléket, és a májkrém alá vajat kennek, ők meg elnézték, hogy zokniban alszom, és a kiürült kávésbögrém magam után hagyom reggelente a pulton. Minden reggel! Kivétel nélkül! A ruháikat mindig kifordítva tették a szennyesbe, én pedig mindig vizesen hagytam a fürdőszoba padlót. A kanapén egymás hegyén-hátán összekuporodva néztük meg esténként a filmeket, de persze csak az után, hogy gondosan ellenőriztük, van-e tej a hűtőben, vagy hogy nem fogyott-e ki a fogkrém a tubusból. A mondatokat már nem kellett befejezni sem, elég volt, ha a másik csak elkezdte…

- No, látja, ez már igen! - villanyozódott fel emberünk. - Ez már mindjárt életszerűbben hangzik! Ez volna a szerelem? És hogyan folytatódott? Meséljen még! Kérem! – lelkendezett Redford felderült arccal, mint egy gyerek.

- Hogy hogyan folytatódott? ... Most őszintén… Mondja, maga 19-re még lapot húzna?

    Ránéztem, majd álmos, remegő füstkarikákat küldtem a levegőbe, egyiket a másik után. Nem mindig szokott sikerülni a "mutatvány". De most kifejezetten tökéletes, egymást ritmusosan, kecsesen követő köröket sikerült produkálnom a fejem fölé.

- Ezt hogy érti?- kérdezte a férfi tétován, lelohadt kedvvel, miközben tekintetét elcsábították a felfelé szálló, el-eltünedező füstalakzatok.

- Hát tudja! – néztem rá sokat mondó mosollyal. - Hát a Huszonegy!!!  – hajoltam hozzá közelebb vigyorogva,  kerek szemekkel a szemébe nézve, ezzel is nyomatékosítva a mondandómat. Tágra nyílt szemgolyóim azonban mintha teniszmeccsen lettek volna, jobbról balra, balról jobbra pásztázták Redford arcát, majd elszörnyedve kellett nyugtázzam, hogy számára ismeretlen területre tévedtem, és hiába erőlködöm felhomályosítani a játékszabályokról, nem fog menni. Szinte hihetetlen volt. Felnőtt férfi létére!…Egy ideig reménykedve fürkésztem tovább az arcát, majd felcsattantam:

- Se kártya, se nő, se pia, se cigi?! Mi az, maga egy szent??? -  fakadtam ki hitetlenkedve, de ő csak felnevetett, és jobb mutatóujjának körmével szégyenlősen a nem létező repedéseket kezdte kapirgálni a pulton. Kezdtem azt hinni, hogy valami másik bolygóról szalajtották a fazont.

   Csendben ültünk egy pár percig, és közben a zene is ismét megérkezett. Úgy tűnik Miles-t egész estére szerződtették, ma igazán nagy napja volt.

-  Vagy talán az, amikor az egyik meghalna a másikért… – vetette hirtelen közbe Redford tétován, némi szünet után.

- Hogy tessék? – tettettem ezúttal jómagam a süketet. – Hogy úgy érti, az a szerelem, amikor az egyik fél annyira szereti a másikat, hogy meghalna a érte? - adtam nyomatékot cinizmusomnak azáltal, hogy mindössze átfogalmaztam Redford iménti mondatát. Elvigyorodtam már magától a gondolattól, hogy íme, itt a két lábon járó bizonyíték! Hisz léteznek még naív emberek ezen a világon, majd gyorsan hozzátettem: - Mondja, maga mikor nézett utoljára a naptárra? Ideje lesz lapozni, tud róla?!

- Nade, például, amikor egy anya meghalna a gyerekéért! Azt mégis minek nevezné? - forszírozta tovább a témát.

- Arra a feltételnélküliségre gondol, amikor a kölyök a fejébe keni az ebédre szánt spenótot, és az anya azt cuppogva szopogatja le egyesével a hajszálakról, örömkönnyek közepette? …Hát…Tudja mit? ….Lehet… Lehet, csakugyan igaza van. – beszéltem elmélázva, üveges tekintettel a tükörképemhez. –  Az lehet, hogy csakugyan maga a szerelem… – tűnődtem hangosan a gondolatot ízlelgetve, hogy egoista lényem vajon tudna-e valaha is valaki iránt hasonló lánggal égni, mint ahogy anya a gyermeke iránt, miközben Redfordot rendkívül jól elszórakoztatta a fent említett szituáció önmaga számára történő megvizualizálása.

   Miles-t hirtelen némileg tompított orgonaszó szakította félbe. Az emeletről jött. Az „Ave Maria” egyik jól ismert verzióját bőgették, tompasága ellenére tisztán kivehetően. Mindkettőnk tekintete a plafon felé szaladt. Redford elvigyorodott. – Jesszusom, szerencsétlen kölyök! – kiáltottam fel vigyorogva. – Mondja, ez a maga főnöke nem valami álruhás szentfazék, hogy ilyen zene kíséretében ülik meg a gyerek születésnapját? 

   Redford mindeközben persze hozta a megszokottat. Igen. Mintha csak odaragasztották volna azt a mosolyt. Pillanatragasztóval! – A főnökéknél bizony már csak így szokás! – tette hozzá diadalittasan. - Tudja, rendes fickó az öreg. Bölcs fazon. De tényleg! Mindenkinek a jótakarója. Segít, ahol tud. Mindenkihez van egy jó szava. Ha kell, meghallgatja az ember gondját-baját. Sokan kedvelik itt az utcában. Aztán persze vannak az életben pillanatok, amikor saját magának is be kell vallania, hogy  - bár hiába hiszi azt magáról, - bizony mégsem mindenható.

    Sűrű csend lett hirtelen, ugyanis Miles és az Ave Maria is időközben „lejárt”. Az órámra nézve meglepődve konstatáltam, hogy tizenegy is elmúlt már. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Enyhe mosolyt csalt az arcomra a gyermeteg gondolat, hogy Szenteste lévén bizonyára egy angyal szállhatott el felettünk, és bizonyára erre föl a nagy csend. – Erre szokták azt mondani, hogy angyal szállt el felettünk, vagy nem? – vetettem fel beszélgető társamnak egy mosoly kíséretében az iménti megállapításomat, ezzel mintegy megelőlegezve, hogy talán elérkeztünk egy mindkettőnk számára megnyugtató magyarázathoz a szerelem mivoltát illetően, így ezzel akár le is zárhatjuk az estét. Redford hirtelen a plafon felé kapta a fejét.

- Hogy?… Hogy mondja? – majd bárgyún mosolyogva nézett rám ismét lopva fel-felnézegetve a plafon felé, behúzva még a nyakát is, mint aki attól tart, hogy bármelyik pillanatban a nyakába pottyanhat valami az égből.

- Édesistenem… Mondja, magának tényleg mindent magyarázni kell??? – fűztem hozzá lemondóan, és egyben elfogadtam azt a tényt, hogy emberünk most már zicher, hogy reménytelen eset.

   Szótlanul ültünk még pár másodpercet, majd úgy döntöttem, hogy ideje indulnom. Alapvetően kellemesnek találtam az utóbbi pár órát, azonban nem nagyon láttam értelmét a továbbiakban is maradnom. Mind az italom, mind pedig a cigarettám elfogyott, már csak az üres dobozt gyömöszöltem az ujjaim között, a beszélgetés fonala pedig egyértelműen megszakadt, ahogyan Miles trombitájából is kifogyott a szusz.

- Nézze, köszönöm a vendéglátást, de most már igazán mennem kell. Adja át főnökének az üdvözletem! – majd lefordultam a bárszékről a táskámba kapaszkodva. Redford ekkor felpattant, kitárva elém a bal karját, - elállva ezzel a kijárat felé vezető utat, - majd így szólt: - Kérem! Maradjon! Nagyon kérem, ne menjen még!

   Mondanám, hogy az az ellenállhatatlan gyöngy-mosoly volt az, amely maradásra bírt, de valójában csak a döbbenettől zuhantam vissza a székemre. Redford kitárt, fekete ballonja alól a másodperc töredékéig fémesen csillogó páncélszerűség villant elő, amelyet, amint Redford leeresztette karját, ismét elnyelt a feketeség. Volt. Nincs. Megráztam a fejem, mint amikor az ember maga sem hiszi, vajon látta, amit látott, vagy csak a képzelete játszik vele. Vagy esetleg a megivott pohár jóféle whiskey! De nem segített. Redford rámmosolygott, amolyan hangtalan "Minden rendben van?" kérdést irányozva felém az arckifejezésével. – Bocsásson meg, kissé megszédültem… – lepleztem mosolyommal a döbbenetemet, immáron újra a bárszéken ülve, táskámat szorongatva.

     Hirtelen azonban elváltozott Redford arca. – Te jó ég! - hőkölt hátra kissé a széken. –  Ne vegye kérem a szívére a modortalanságomat, de most jutott eszembe, hogy...

    És miközben mondta, én már tudtam mire készül. Hiszen minden beszélgetésnél elérkezik ez a pont! A mágikus! A mindent eldöntő! A visszavonhatatlan! Ami megpecsétel...talán egy órára...talán pár évre...de ha óvatlan az ember, talán egy életre...

- ...hiszen még be sem mutatkoztam! Az én nevem Mih… - csúsztatta felém tenyerét a férfi a pulton.

 - Egek! Eszébe ne jusson!!! – ugrottam fel a székről falfehérré válva. 

   Jó pár másodperc telhetett így el. Én állva. Ő ülve. Egymást bámulva. Hogy haragom, félelmem, vagy ijedtségem volt a nagyobb, a helyzet hirtelenségében magam sem tudtam megítélni. Táskámat a két kezem közt, testem előtt tanácstalanul szorongattam.

- Mondja, miért akar mindent elrontani? – szakítottam félbe a csendet kétségbeesett hangon, táskámat továbbra is magamhoz szorítva.  

 - Kérem, bocsásson meg. - húzta vissza értetlenül a  viszonzatlan kezét. -  Csak nem megbántottam valamivel? - meredt rám kerek, tiszta szemeivel. Egy szót sem szóltam, csak álltam ott dermedten, a riadt tekintetemmel, táskámmal a karjaimban, mintegy pajzsként tartva azt magam előtt. 

- Nem állt szándékomban… – szabadkozott őszintén, és leszegte a fejét.

   Teljes csend állt be. Az eső a kirakat túloldalán rendületlenül csak szakadt. Az idegen a pultot bámulta. Úgy ült ott, mint egy fiú. Mint egy fiú, akit élete első igazi próbálkozásakor jó csattanósan pofonvágtak. Amikor a szégyen és a harag egyszerre ül ki, öt ujjat formázó vörös lenyomatként a szinte még gyermekarcra.  

Azt hiszem, ezt hívják úgy, patt helyzet. Nem tudtam mi tévő legyek. Sajnáltam, hogy ilyen fordulatot vett ez az este. „De hiszen számíthattam volna rá. Mindig ez történik. Mindig! Az egyik mindig egy kicsivel többet szeretne tudni, mint a másik. Az egyik egy kicsivel mindig többet szeretne elhitetni veled, mint amire magad számítasz. És aztán el is hiszed. Mert elégszer elmondja. Tehát elhiszed! És azután! Azután majd a neveden szólít. Mert hirtelen fontos vagy! Nem csak úgy, általánosságban valaki fontos neki. Hanem TE! Igen! TE vagy a fontos! Mert figyel rád. RÁD figyel! A nevedet hallod a szájából. A név, ami számodra oly ismerős, oly megszokott, és ami annyira egyértelműen te vagy. Ami úton útfélen elhangzik, millióegy papírra le van írva, nap mint nap dobálózol vele….De neki! Neki nem! Neki ki kell érdemelnie. És amikor kiérdemelte…te pedig már elhitted…Akkor! Akkor kezd csak elromlani minden. Azután, miután már elhitted! Miután már elhitették veled! És akkor hirtelen…”

   - Nézze, sajnálom. Nem is tudom mi ütött belém. Talán csak túlságosan is ismerős a helyzet… - próbáltam menteni a se tőlem se hozzád helyzetet.

- Mégis mi? Hogy megkérdezik a nevét??? – vettette rám kérdőn, kissé számonkérőn a lemondó szemeit Redford, két tenyerét széttárva a pulton… - Én csak udvarias akartam…

- Látja? Hát ez az! – vágtam a szavába csendesen, és ültem azzal a lendülettel vissza a székre, majd közelhajoltam hozzá. -  Maga csak udvarias akart lenni. …

- Nem látom, mégis mi gond lehet ezzel??? – nézett rám továbbra is értetlenül Redford.

- Tudom. Senki nem látja soha…De én, igen. – mosolyogtam rá. - Ja! És míg el nem felejtem! Bizonyára félre is értettem, ugye? – kérdeztem továbbra is széles mosollyal a számon.

- Hátööööö…Igen?! – felelte kérdőn némi habozás után Redford, fél szemével enyhén rámhunyorítva, olyan fejjel, mint amikor egy utolsó óvatosat fújunk egy már amúgy is dagadt lufiba, tudván, hogy bármikor a képünkbe csattanhat. 

Egyenesen felröhögtem az arckifejezése láttán. - Ha így állunk, kérem, bocsásson meg. Nekem igazán nem állt szándékomban… - gesztikulált kétségbeesetten akár egy vergődő madár a hatalmas, széttárt tenyereivel.

- Igen. Ezt is tudom. – vettem fel ezúttal én a pillanatragasztós mosolyt, nyugodt válasz közepette. – Tudja annyiszor láttam már, hogy messziről felismerem, amikor valakinek nem áll szándékában…

 - De tényleg! ….Semmi félreérthetőt nem…bár… maga…tudja…maga…egy…egy…egy igazán…

- Kérem, ne folytassa. – szakítottam félbe az állandósult mosolyommal, miközben már szinte a fülembe csengett mondat befejezése. – De hiszen ezt már megbeszéltük! – néztem szelíden a két kék szemébe.

Ismét kiült arcára a kisfiú, és mint aki felett végleges győzelmet arattak, feladta a szavak további keresését. 

  - Mondja, mit szól ehhez a kiadós zuhéhoz? – kérdeztem kizökkentve magunkat az elcsépelt, néma helyzetből. Hiszen mi más beszélgetni való is maradhatna két, névtelen idegen számára, az időjáráson kívül… Redford csak lassan ocsúdott. – Itt a karácsony, erre nem ömlik itt nekem az eső?! Nem is tudom mikor volt utoljára részem igazi Ünnepben. Olyan tényleg igazi, békebeliben. Tudja, amikor olyan hatalmas, mindent elvakító pihékben zúdul ránk a mindent elfedő, és a mindent megbocsátó hó…- méláztam el egy pillanatra, ahogy az ajtón kibámulva a szakadó esőn felejtettem a tekintetem.

- Hát…szép hölgy…a maga helyében én nem aggódnék ezen ennyire. - emelte rám a lemondó szemeit. Reggelre itt hófehér lesz minden, ezt megígérhetem. – mondta Redford olyan csendes meggyőződéssel, mint amikor előre borítékolható, hogy ha kalapáccsal rávágsz a körmödre, az másnapra biztosan belilul. 

Mosolyom szélesre szaladt, lecsusszantam a székemről, az oldalához léptem, és a vállára tettem a kezem.

- Ejnye Redford! - simítottam ki homlokából a haját. - Soha ne ígérjen olyat egy nőnek, amit nem tud megtartani! – mondtam neki. – De tudja mit? Köszönöm! Maga egy angyal. – azzal arconcsókoltam és kimentem az ajtón.

  Odakint bokáig állt már a víz az egész estét betöltő kisebb özönvíz miatt. Azt sem tudtam igazán, melyik irányból kezdjek neki. Táskámat a fejem fölé emelve, amolyan gazella technikát alkalmazva átszökdeltem az utat tarkító pocsolyákon, hogy aztán a túloldalra érve a kapualjban konstatálhassam, hogy valójában úgy tűnt, csak a szándék volt a fontos. Combig vizes lettem. Nekiveselkedtem a társasház hatalmas kapujának, amely szinte hangtalanul csukódott utánam a szakadatlan zajban.

                                                                           - * -

    - Redford??? – értetlenkedett magában a magára hagyott férfi a bárszéken, ahogyan a távolodó nőt követte a tekintetével, amint az átszalad a szinte folyammá változott úton, táskáját esetlenül a feje fölé tartva, és sietősen eltűnik a szemközti ház kapuján át. Kezét az arcához emelte… – Méghogy Redford… - motyogta maga elé némi idő eltelte után, majd leszállt a székről, és kilépett az ajtón. Csak úgy ömlött a víz az aranyszőke hajára, homlokából pedig csak folyt tovább, egyenesen a kristálykék szemeibe, ahogy a kulcsokkal babrált és a biztonsági rácsot próbálta lehúzni. Ha a mellvértje meg nem akadályozza, még a gatyája is elázott volna! Azzal türelmét veszítve, és a biztonsági rácsot mindössze félig lehúzva belekiáltott a sötét éjszakába: – Az ég szerelmére, ebből most már elég! 

  Fekete zubbonya, helyet adva az öt méter fesztávolságú, hófehér szárnyainak, azonnal szétlibbent, és sűrű, csendes hópihék borították el hirtelen az eget és a földet. 

                                                                               - * -

Némi fejfájással ébredtem. Az ágyam teljes fényárban úszott. "Egész éjjel zuhog, most meg verőfényes napsütés?" - vakargattam a fejem tetején szanaszét álló szénaboglyát az ablakhoz botorkálva, egy óriás, reggeli ásítás kíséretében. "Bikinis karácsony! Remek..." - dünnyögtem magamban, miközben nagy lendülettel bevágtam az éjjelre bukóra hagyott ablakot. Mindeközben félkómásan konstatáltam, hogy a szemközti mini-pékség a földszinten már nyitva, és minden bizonnyal javában kisültek már az esti halászléhez dukáló, foszlós fehérkenyerek. Fejfájásom oka is hamar nyilvánvalóvá vált. Már megint a szomszéd öreglány bagózhatta tele a lakásomat! Hiába kértem már számtalanszor, hogy legyen tekintettel másokra is! Ő csakazértis az ablakban dohányzik továbbra is. És különben is, mit képzelek én magamról, hogy beleszólok az ő életébe. Törődjek csak a magam bajával. Próbáltam vele már többször megértetni, hogy éppen azt teszem, de mint az összes többi bagós esetében,  az ő számára is falra hányt borsó volt a mondandóm. Egyszer még a nappalimba is behívtam, hogy szagoljon csak bele a saját bűzébe....de nem. Semmi. Csak állt a mami üveges tekintettel, a szőnyegem közepén, tekergette az orrát a levegőben...és semmi. Semmi!... mire is számítottam. Ezek soha nem érzik. Éljen! Ismét egy szomszédok által elcseszett reggel.

   De sok időm nem volt ezen tovább rágódni, a Szenteste ugyanis vészesen közeledett. Még ki sem takarítottam, a ruhámat sem választottam ki, na és a fa?! A fáról ne is beszéljünk!...Sehol nem voltam még a napommal, és Anyuék már szinte a küszöbön álltak. Gyorsan magamra kaptam a lefekvéskor az ágy mellé dobált ruháimat, és már indult is a nap.

   A fürdőszoba tükrében kíméletlen látvány fogadott. A szénakazal még hagyján! Szemem alatt hatalmas fekete karikák gyűrűztek, kinyúlott pulóverem és széthordott farmerom azonban igen szép keretet adott mindennek. "Kitűnő választás hölgyem!" - eresztettem meg egy cinikus kis monológot a tűkörképemnek. Néhány hullámcsatt segítségével próbáltam feldobni az összképet, ami úgyahogy sikerült is. A konyhában sebtiben felkaptam egy-két, már készre díszített mézeskalácsot, majd utánaküldtem az előző esti teám maradékát, és már kezemben is volt a partvis. Biztosra vettem, hogy a vendégsereg majd a padló méltatásával kezdi, hogy aztán a fürdőszobát ne is említsem! Ez valami népbetegség lehet! "Karácsonyra mindent kisuvickolni ám! Csillogjon, mint a" ... amikor hirtelen csengettek. Pánikkal telt tekintetet vetettem az ajtóra, majd gyorsan a faliórára, mintha nem tudnám, hogy még csak délelőtt van, avagy biztos lehetek benne, hogy egyelőre még nem a "padlóról mintát vevő bizottság" érkezett meg. "Ilyenkor? Szenteste napján? "Itt valami nem stimmel." - gondoltam az ajtó felé hunyorítva. "Hisz Szenteste napja van! És különben is....éppen most? Miféle dolog ez? Ugyan ki a fene ... és már nyitottam  is az ajtót, némileg morcos kíváncsisággal várva a bátor jövevény kilétét.

   Fiatal férfi állt előttem a körfolyosón. Huszonöt lehetett... talán. Bár az ég se tudja...lehet, hogy  inkább harminc vége felé járhatott? Vagy....hm....negyven? Meg nem tudtam volna mondani. Különös érzés fogott el, magam sem tudtam, mire föl. Ahogy ott állt előttem mosolyogva, jólöltözötten a térdig érő, krémszínű kabátjában, sötét, jólfésült hajával..."Te jó ég, talán ismerem?!" Elvörösödtem a gondolattól, hogy bár valószínűleg tudom kellene, de halvány fogalmam sem volt, hogy kicsoda. Csak kapaszkodtam vadul két kézzel a partvisomba, mintha legalábbis valamiféle erkölcsi támogatást várnék tőle Aztán rájöttem! "Ó, hát perszeee! Abban a filmben! Barbra Streisand meg...na...jajmár...hogyishívják...na..." Gyöngy mosolyával, fiús arckifejezésével egy az egyben olyan volt mint...mint...a franc...na mindegy. Feladom. Szóval egy az egyben olyan volt, csak sötétbarna hajjal és szemekkel! De a vonásai! A vonásai szakasztott...

- Bocsásson meg, nem állt szándékomban megzavarni a délelőttjét! - szakította félbe az idegen széles mosollyal a száján a másodperc töredéke alatt a fejemben lejátszódó kisebb filmtörténeti kalandozást. Majd magasba emelte a karját. - Ismerős? - kérdezte vigyorogva.

Felemelt jobbjában a táskám lifegett. Csurom vizesen.

  Bár tudtam, hogy feleslegesen, de automatikusan a fogas felé kaptam a fejem, hogy megnyugodhassak, hogy az enyém bizony ott lóg, a helyén. Ám hűlt helyét találtam. 

- Jesszusom... - szólaltam meg végre hebegve, miközben félkézzel átvettem a felém nyújtott, csöpögő táskát. 

- De...hogyan...honnan ...- keresgéltem döbbenten és hiábavalóan a szavakat.

- A lépcsőfordulóban találtam meg, a második és harmadik között. Utólagos engedelmével belepillantottam. Így találtam meg az ajtaját. Remélem nem bánja! - mondta mosolyogva a férfi. 

  Összeráncolt homlokkal pár másodperc alatt lejátszódott bennem az előző nap. Az estém. A fogas. De mindhiába. Semmilyen emlékkép nem bukkant fel arról, hogy valójában mikor és hol láthattam a táskámat utoljára, mire végre sikerült kiböknöm a helyénvaló szavakat: - Nagyon... köszönöm. Csak az életem van benne...

- Sejtettem! - mondta nevetve. - Igazán semmiség. Bárkivel megeshet az ilyesmi. De nem is zavarom tovább... Boldog Karácsonyt!  - és azzal sarkon is fordult.

- Várjon! - kiáltottam utána. - Mégis....Mégis kinek köszönhetem meg?

- Oh, elnézést! - lépett vissza a férfi. - Látja, milyen udvariatlan vagyok! Róbert. - és felém nyújtotta a kezét.

- Angyal Róbert. - tette hozzá sietve. - Odafentről! - bökött a feje fölé a bal mutatóujjával a továbbra is oly ismerősnek tűnő, kisfiús vigyor közepette. - A napokaban költöztem be. Még nem ismerjük egymást.

   Még mindig az arcát fürkészve elfogadtam a felém nyújtott kezét, és fejemet kissé félre döntve, tekintetemmel a mutatóujja által kijelölt irányt követve kétkedően néztem fel a magasba, mintha legalábbis nem tudnám, és le akarnám ellenőrizni, hogy felettem valóban a negyedik van. Sokáig rázogathattam bugyuta arckifejezéssel a kezét, mire feleszméltem.: - Jajj, de hülye vagyok! -  kaptam észhez. - Maga ne haragudjon! Engem...

- Ugyan! Ne fáradjon. - kontrázott egy elnéző mosollyal, és tekintetét sokatmondóan az ajtómon lévő réz névtáblára szegezte. A saját nevemet olvasva kínomban elnevettem magam.

-  Most már csak azt remélem, hogy maga nem a takarítónő! - csatlakozott nevetésemhez.

   Az abszurd helyzetben feloldódva minden haragom, döbbenetem és egyben időérzékem is elszállt.

 - Mondja, köszönetképpen elfogad egy kávét? - kérdeztem az újdonsült szomszédot.  

- Igen. Örömmel! - hangzott az őszinte válasz.
- Nos, hát akkor, Isten hozta! - tettem szabaddá előtte a bejáratot egy vendégváró karlendítéssel. - Érezze otthon magát! - és Róbert begyalogolt az előszobámba.

  Továbbra is a nyitott ajtóban állva, három mozdulattal gyorsan felsepregettem a talpam alatt a terepet, bepasszírozva némi takarítási időt az amúgy is túlságosan rövid és villámgyorsan száguldó napba.

- Most mondja meg, mit szól ehhez az időhöz? Hát nem őrjítő? - kommentáltam a meteorológiai helyzetet a partvisomra fókuszálva, és remélve, hogy legalább a bejáratot tisztán találják majd este a vendégek.

Róbert a tekintetét és a mosolyát éppen a plafonon futtatta, miközben hozzátette: - A maga helyében én emiatt nem aggódnék. Estére garantáltan minden fehér lesz! 

   Mint amikor azt sem hiszed el, amit valaki kérdez, úgy kaptam utána a fejem. Résnyire húzott szemmel néztem, amint a férfi centiről centire továbbfolytatta a felfedezőútját a konyhám felé. ... "A haja...a tekintete...a mosolya..." ... Arra sem volt már időm, hogy rendesen feleszméljek, becsapjam az ajtót vagy legalább félreugorjak, amikor hirtelen akkora huzat támadt a gang felől, hogy az összes kosz és por egy szempillantás alatt az előszobámban, és nem mellesleg az orromban találta magát. Eltüsszentettem magam.

- Fránya galambok!!! - motyogtam mogorván magam elé, amint szétnéztem az imént még tiszta padlón. - Tessék? Mondott valamit? - kiáltott felém Róbert fejét kidugva a konyhámból. - Nem, nem, maradjon csak! Máris jövök! A kávét a csap felett, a polcon találja, fémdobozban! - mosolyogtam rá vissza, miközben a partvissal éppen egy, a lábtörlőmhöz tapadt, makacs, fehér tollpihével küzdöttem, hogy végül nagy nehezen kipateroltam,  - "Azt a ragaszkodó mindenedet!" - tettem hozzá csak úgy, magamnak... majd becsuktam az ajtót.