Pozsonyi western 3.
(Első rész: http://rappensberger.blogspot.hu/2017/05/pozsonyi-western-elso-resz.html)
(Második rész: http://rappensberger.blogspot.hu/2017/06/pozsonyi-western-2.html)
Ahogy kitette a lábát az árnyékos kapualj oltalmából szikrázó napsugár tört át a retináján. Megbánta már az őszi kabátot, amelyet induláskor magára vett, de az ő korában már vigyázni kell, hiszen a lépcsőház hűvösében a kapuig megtett pár lépés is ádáz veszedelem lehet egy Eszter korú hölgy számára. Az viszont tagadhatatlan volt, hogy a kabát kényelmes zsebei tökéletes rejtekhelyet jelentettek a töltetlen fegyver számára, így aztán, - valamit valamiért alapon, - kénytelen volt szótlanul tűrni az augusztusi délután tombolását, nyakig bebugyolálva egy félig kötött, óriás zsebű lebernyegbe.
(Második rész: http://rappensberger.blogspot.hu/2017/06/pozsonyi-western-2.html)
Ahogy kitette a lábát az árnyékos kapualj oltalmából szikrázó napsugár tört át a retináján. Megbánta már az őszi kabátot, amelyet induláskor magára vett, de az ő korában már vigyázni kell, hiszen a lépcsőház hűvösében a kapuig megtett pár lépés is ádáz veszedelem lehet egy Eszter korú hölgy számára. Az viszont tagadhatatlan volt, hogy a kabát kényelmes zsebei tökéletes rejtekhelyet jelentettek a töltetlen fegyver számára, így aztán, - valamit valamiért alapon, - kénytelen volt szótlanul tűrni az augusztusi délután tombolását, nyakig bebugyolálva egy félig kötött, óriás zsebű lebernyegbe.
Mint minden nap - úgy aznap is - Eszter éppen a megszokott sétájára indult. Nem volt különösebben nagy körút. Mondhatni inkább csak amolyan struktúrát adott Eszter napjainak, különösen amióta nyugdíjba ment a színházból. A "Lassan járj, tovább érsz!" elv alapján közlekedett, bárhová is ment. Jobbjában a botja, baljában a szatyra kísérte őt útjára nap mint nap, rezignáltan helyezve előre jobb, majd bal lábát, jelezvén, hogy határozottan tart éppen valahová, mindeközben azonban alaposan ügyelve minden egyenetlenségre, esetleges buckára a talpa alatt. Nem mintha nem ismerte volna a terepet. A Pozsonyi út számára csupa emlékek útja volt. Minden egyes fa az elmúlt, hosszú évekre emlékeztette, minden egyes kapualj a lopott perceket idézte, valamennyi keresztutca az esetleges tévedéseiről tett tanúságot, a beton repedéseiről nem is beszélve, melyek úgy sokasodtak és mélyültek évről évre, mint Eszter arcán a ráncok. Az egyik a Közúti Állapotokért Felelős Titkárság anyagi helyzete, a másik pedig az idő múlásából kifolyólag. Most vette csak észre, mamuszban jött el otthonról. "Ugyan, mégis kit érdekel!" - gondolta magában. Emlékezetébe idézte azokat az időket, amikor még két percébe telt ugyanezt az utat megtenni a patológiai gyakorlatra rohanva, piros, tíz centis tűsarkújában, miközben halomra zsebelte be az elismerő füttyentéseket ezen a száz méteren. Mindig is megvetette, mélyen megvetette az összeset, aki az elismerés kifejezésének ezen módját választotta. És mégis! Volt benne valami állatiasan ösztönös, valami undorító, lealacsonyító kiszolgáltatottság, amely ha másodpercekre is, de elhitette vele: észrevették, látták, megkívánták! "Gusztustalan!"
- "Csókolom Eszter néni! Sétálgatunk, sétálgatunk?" - ocsúdott fel Eszter a szendergéséből az utca közepén a túloldali üdvözlőkórusra. Most eszmélt csak rá, hogy annyira elmerült az emlékek özönében, hogy lábai mindeközben elfelejtették hogyan tovább. Ennek köszönhetően percek óta csak egy helyben állt, a Jegesmedvével szemközti oldalon, a betont bámulva meredten. Botjával a jobbjában, szatyrával a baljában, fegyverével a zsebében. "Ó, már megint ez a két majom..."- gondolta magában Eszter, miközben egy lagymatag mosolyt eresztett meg a túloldalon a Jegesmedve előtt strázsáló, hatvanas ikerpárnak. "Álldogálunk, álldogálunk?" - lett volna kedve odavetni Teodornak és Teofilnak, a Jegesmedve örököseinek, mivel ostoba kérdésre ostoba válasz dukál ugyebár, de még annyira sem szenvedhette őket, hogy ezt a két szót rájuk pazarolja. Különösebb indokot persze nem tudott volna felvonultatni arra vonatkozóan, hogy miért is érez így. Egyszerűen csak ki nem állhatta az ikreket. Többször intette pedig magát türelemre, hisz szegény kölykök igazából nem tehettek róla, hogy anya nélkül nőttek fel. "Gyilkosok!"
Lili fényképe még sokáig a cukrászda falán lógott, amelyet Alfonz a tragikus szülés után nem sokkal akasztott ki a pult mögé. Az egyedül maradt férfi nyugdíjba vonulásáig még évekig fogadhatta a részvétnyilvánító oda-oda biccentéseket az egy-egy gondosan becsomagolt krémes, vagy puncsszelet társágában távozó vendégek részéről, akik ily módon emlékeztek meg Alfonz fiatal feleségéről, Liliről, aki a hirtelen komplikáció, és a háború miatti orvoshiány lévén belehalt a szülésbe.
Lili fényképe még sokáig a cukrászda falán lógott, amelyet Alfonz a tragikus szülés után nem sokkal akasztott ki a pult mögé. Az egyedül maradt férfi nyugdíjba vonulásáig még évekig fogadhatta a részvétnyilvánító oda-oda biccentéseket az egy-egy gondosan becsomagolt krémes, vagy puncsszelet társágában távozó vendégek részéről, akik ily módon emlékeztek meg Alfonz fiatal feleségéről, Liliről, aki a hirtelen komplikáció, és a háború miatti orvoshiány lévén belehalt a szülésbe.
* * *
A balatonzöld szempár tulajdonosa a Jegesmedvét maga mögött hagyva már a sarkon is túl járt sajgó állkapcsával - szája szélén elidőző, cinkos mosollyal, és a fagylaltból visszamaradt tejszínhabbal - amikor szapora tűsarkakra lett figyelmes a háttérből. Éppen azon morfondírozott előre haladtában, hogy jobbra vagy balra térjen-e ki a háta mögött közelítő űzött vad útjából, amikor a célirányzott szó megállásra késztette: - "Várjál!" Autonóm és magabiztos férfiként Lászlónak persze nem volt szokása az ilyen és ehhez hasonló felszólításoknak engedelmeskedni, de most akarva akaratlanul is megtorpant, és a hang irányába fordult.
És akkor elcsattant.
László arcát vörös fürtök borították el, nyaka és dereka köré pedig szoros végtagok fonódtak. Tejszínhab íze volt! Eszter markában összeroppant a tölcsér, végigfolyatva a haloványrózsaszín, jeges kását a férfi hófehér inggel borított hátán. Így találkozott hát Eszter és László egy augusztusi estén, a Jegesmedve előtt.
* * *
Teodor és Teofil mint két idióta, vadul integettek Eszternek a túloldalról, miközben Eszter lábai ismét útnak indultak a maguk öreges tempójában a tomboló hőségben. "Szegény apjuk!" - gondolta Eszter. Soha nem bocsátotta meg nekik, amikor ez a két félnótás örökségük átvételekor szinte egyik napról a másikra lecserélte a kínálatot. "Ha tudná hová züllesztették a fiai az örökségüket! A nagyapjukról nem is beszélve! Elsüllyednének szégyenükben! De hogy forognak a sírjukban, az a minimum!" A csokifagyi már régen nem belga csokoládéból készült, a vaníliafagylaltjuk pedig már évtizedek óta nem látott vaníliát, csak sárga festéket, meg aromát. Eszter kedvenc fagylaltja márpedig a csokoládé és a vanília volt. Tejszínhabbal. Minden évben egyszer. Azon az EGY bizonyos, augusztusi napon...
Aznap különleges nap volt. Az a bizonyos nap. A csokoládé és vanília fagylalt napja! Tejszínhabbal! Az elgurult emlékek napja. Nagyon várta már ezt a napot az idén is. Az évente egy alkalommal visszatérő élményt azonban kénytelen volt egy kis időre elhalasztani, ugyanis a kabátzsebében megbúvó töltetlen fegyver szüntelenül emlékeztette őt, hogy micsoda veszélynek is teszi ki magát percről-percre, amíg is el nem ér az utca végén lévő tölténykereskedésbe. "A fagyi várhat, irány a töltényes! De előbb persze a zöldséges!"
* * *
Csak úgy szakadt a jég az égből, amikor László futtában magával rántotta egy ház bejáratába. Kifáradtak a rohanásban, így mellkasuk fel-le játéka időt követelt. Percekig álltak és nézték egymást a száraz kapualj hermetikus csendjében. Pupillájuk - akárcsak az Univerzum - egyre csak tágult, miközben tőlük alig pár centire sűrűbbé és sűrűbbé vált a zajos vízfüggöny, mígnem egy végeszakadatlan vízesés választotta el őket a külvilágtól. Csak szakadt, és szakadt, mintha örökre elrendeltetett volna...
...szakadt a szövet, gurult a gomb, rúzs ragadt, lehelet lebbent, kéz kutatott, ujjak útrakeltek, tenyér tapadt, szem szikrázott, homlok hevült, slicc sercent, sóhaj suhant, izom izzott, verejték virágzott...
...szakadt a szövet, gurult a gomb, rúzs ragadt, lehelet lebbent, kéz kutatott, ujjak útrakeltek, tenyér tapadt, szem szikrázott, homlok hevült, slicc sercent, sóhaj suhant, izom izzott, verejték virágzott...
* * *
- "Jól érzi magát Eszter néni?" - fogták közre Péter és Viktória a félig eszméletlen, őszhalántékú Esztert, amikor az magához tért. - "...Igen...igen...kedveseim...Azt hiszem csak kissé megszédülhettem...Tudjátok, ...ez a meleg...az én koromban már..."
Péter és Viktória voltak a Pozsonyi út zöldségesei. A háború után a hentes helyén nyílt meg az üzletük, ahová Eszter minden nap betért. Ezért, azért, amazért, de leginkább csak a két fiatalért. Kedvelte a fiatalságukat. Péterék pedig már megszokták az öreg hölgyet. Ahogy jött, úgy ment is, nem igazán tartotta fel őket. Néha-néha alkalomadtán vett egy szem zöld banánt is, amit Péter sokszor inkább csak úgy odaadott, ajándékba, legyen mit majszolnia a kisöregnek. Ma azonban úgy gondolták, jobb, ha marasztalják egy pár percre, elvégre éppen az ő üzletük előtt kapott majdnem hőgutát a nénike. Péter és Viktória a tűző napsugaraktól védelmet nyújtó zöld-fehér csíkos márkíz alá kísérték, és leültették a vászon alá a hűvösbe, egy kimustrált tonettszékre. - "Hozhatok egy kis vizet?" - kérdezte Viktória Esztert, aki az árnyékban pihegve, üveges, vízkék tekintettel rebegte maga elé: - "Vizet?..."
* * *
...az arcukba csapott a Pozsonyi úti éjjel hűvöse, ahogy a lendülettől mindketten zihálva a járda betonjához csapódtak.
László másnap elment. Ahogyan az összes többi férfi. Hatalmas káosz és hangzavar uralta a Pozsonyi utat teljes hosszában, amint éppen menyasszonyok, feleségek, és anyák indították útnak a reménységeiket. - "Visszajövök érted! Egy év múlva! Ugyanakkor, ugyanott!" - kiáltotta a tank tetejéről László Eszternek, ahogyan a lánctalpak csattogva tovarobogtak vele és társaival. Eszter alig hallhatta őt a keserves zajban, az ígéret szófoszlányai mégis a legkristálytisztábban égtek az emlékezetébe:
...visszajövök
...ugyanakkor
...ugyanott
A nap, amikor László belenyalt Eszter fagylaltjába. Mindenki szeme láttára. A Jegesmedve kellős közepén.
László a fronton sosem volt biztos benne, hogy Eszternek mi is volt valójában a válasza. A lány ugyanis maga is feltartóztathatatlanul sírt az asszonytömeg közepén, miközben a tank után kiabált. Szinte érthetetlen volt a szó, ami sírástól eltorzult ajkait elhagyta, de a háború sötét óráiban Lászlónak mindig úgy rémlett, mintha Eszter azt mondta volna, hogy - "Megvárlak!". Ismét másik, reményvesztett pillanatokban, - amikor a golyózáportól még saját gondolatait sem hallhatta a lövészárokban - valahogy mindig a - "Nem várlak!" verzió erősödött fel benne...
Eszter azonban várt.
* * *
- "Köszönöm kedveskéim, máris jobban érzem magam!" - nyújtotta át ráncosan remegő kézzel Eszter az üres poharat az őt aggódóan szemlélő fiatal párnak. - "Indulnom kell, rengeteg dolgom van még ma, és a fegyverkereskedőhöz is be kell térnem a töltényekért!" Azzal felkurjantott, - valahogy úgy, mint amikor szétkürtölik a faluban, hogy menyasszony van eladó - hogy "A legszebbiket a zöld banánok közül kedvesem!" - és Eszter máris ismét úton volt az időközben befelhősödött, szellőtől átjárt, egyre lanyhuló Pozsonyi úti délutánban, arccal a fegyverkereskedés felé, bottal a jobbjában, szatyrával a baljában, benne egy zöld banánnal.
- "Szerinted komolyan gondolja?" - kérdezte Péter Viktóriát, miközben már a távolban járó, jobbra-balra dülöngélő Esztert kémlelte a boltjuk ajtófélfájának támaszkodva, karba tett karokkal és lábakkal. - "Ugyan már!" - csattant fel Viktória, az enyhülés miatt lassan feleslegessé váló, szélrángatta márkízt betekerve. - "Hisz tudod jól hova megy a paranoiás kisöreg! Mellesleg nekünk sem ártana. A miénk is elfogyott! Most adtam neki oda az utolsó kortyot..."
Majd felkapott egy csillogó almát a rakás tetejéről, kiseperte szélfútta hajfürtjeit a homlokából, és egy jóízűt harapott.
* * *
Eszterből soha nem lett patológus. Bár "alapanyag" adódott volna rendesen az elkövetkezendő időkben. A lebombázott egyetem megszűnt létezni, mint ahogyan annyi minden más is a városban, a tűz martalékává vált. Hosszú évekig romokban állt a játszótér, - nem mintha lett volna gyerek, aki játsszon rajta - az utca végi park fái égbe nyúló, koromfekete póznákként hirdették az egykori lombkoronák létét, a legendás Jegesmedve pedig valamennyi csillogó ablakát elvesztette a bombázások alatt, így bedeszkázták.
Az ikrek megszülettek.
Lili meghalt.
A fagylaltok elolvadtak.
A sütemények megpenészedtek.
Lászlónak nyoma veszett a fronton.
...Eszter pedig várt. Még mindig várt.
Színházi súgó lett belőle. A színház. Csak az maradt érintetlen. Túlélte még a rakétatámadást is, ami lyukat ütött a mindig is impozáns épület kupoláján. Amikor úgyahogy helyreállt az élet, mindennapossá vált ezen elfoglaltsága. Élvezte, ahogyan minden este szinte élet-halál ura lehetett, ott lent, egymaga, a gödörben. Bár, ha jobban belegondolt, inkább már csak az életé. A halál már nem izgatta fel túlzottan. Annyit látott belőle, hogy immunissá vált. Itt egy láb. Ott egy kéz. Na és akkor mi van! Valójában nagyon is meglehet, hogy pont ez vonzotta őt a színházban. Nem a csillogás. Nem a fények. Nem a nagyzenekar. Hanem hogy számítottak rá. Az élők! Odafent! Minden áldott nap! Szinte függtek tőle a deszkákon! Hiszen a baj bármikor megtörténhetett! Eszter persze ezen alkalmakkor előszeretettel hasonlította magát a tűzoltókhoz. Hát hiszen ők is csak akkor kellenek, amikor baj van! De akkor aztán nagyon! Különös élvezettel töltötte el a szituáció, amikor egy-egy Rómeó vagy Otelló szinte könyörgő szemekkel tekintett le hozzá a lyukba, míg ő diktátori módon, ördögi tekintettel vigyorgott felfelé, a szövegkönyvet szorosan a mellkasához szorítva, jelezvén a megszorult félnek, hogy bizony még több másodpercig nem fogja elárulni a hőn áhított szavakat, akárhogyan is szeretné azt a másik. Mivel persze elveszíteni nem akarta állását, természetesen mindig még épp időben megkegyelmezett a gyöngyöző homlokú áldozatoknak, és egy kiadós, jópár másodperces kellemetlen színpadi csend után mindig segítségére sietett a kollégának. Kiindulva a nagy rákészülési időből a néző valójában azt hihette, hogy "Tyű, ez a Rómeó most aztán valóban komolyan gondolta!
A patológián soha senki nem számított rá. Senki nem függött tőle. Ugyan mit érdekelte már azt, aki ott feküdt a rozsdamentes asztalon kiterítve, hogy eljön-e, vagy sem.
...éééés, függönyt fel!
A patológián soha senki nem számított rá. Senki nem függött tőle. Ugyan mit érdekelte már azt, aki ott feküdt a rozsdamentes asztalon kiterítve, hogy eljön-e, vagy sem.
...éééés, függönyt fel!
* * *
Mázlija volt. Még épp záróra előtt sikerült belépnie a fegyverkereskedés ajtaján. Aznap korán zárt a bolt. Mint egy operettnyitány, akkora hatalmas csilingeléssel érkezett meg, de hát ezt már megszokta. A tulaj süket volt, mint az ágyú, így aztán kénytelen volt az ajtószárny fölé akasztott csilingelő rudacskákhoz folyamodni, amelyek valamennyi esetben irdatlan hangzavarba kezdtek, ahányszor csak belépett egy vevő az üzlete ajtaján. Fülsérülését a háborúban szerezte. Abban a háborúban, amelyből visszatért. És amelyben László állítólagosan - őszerinte - elesett. Ennek az embernek nem átallott azt kiejteni fennhangon - mert hogy máshogy! - a száján, hogy a saját szemével látta, ahogy Lászlót kettétépte egy gránát. Mindezt annyira érzékletesen tudta megosztani az éppen aktuális hallgatósággal, hogy Eszter mindig is azt kívánta, bárcsak ne a fülén sérült volna meg az öreg...
De hát mit volt mit tenni. Viktornak monopóliuma volt a töltények árusítására vonatkozóan, így aztán Eszter - ha tetszett neki ha nem - kénytelen volt havonta többször is ellátogatni a csilingelős helyre. - "Eszter naccsá', fordíjja mán meg aztata kijírást az aaatón, kérem!" Majd leszakadtak Eszter fülei, ahogy meghallotta a tulaj ordenáré károgását, de eleget tett a kérésnek. - "Mit cipekszünk naccsá'?" - kérdezte az öreg, ahogy meglátta Eszter nehézkes lépteit, föld felé nyúló kabátzsebét a pulthoz közeledvén. - "Mi köze ahhoz magának?!" - intézte el Eszter jéghideg rövidséggel a választ. - "Ugyanábbó' ugyanánnyit?" - kérdezte Viktor a maga nyelvtörő módján Esztertől. - "Tudja azt maga jól, mit kérdi mindég!" - felelte Eszter, némileg belesimulván az öreg nyelvtani útvesztőjébe, hátha hamarabb hozzájut ahhoz, amiért jött, kevesebb magyarázkodás nélkül. Viktor egy ideig matatott a pult alatt, majd óvatosan átnyújtotta Eszternek a dobozt. Eszter a háta mögé, a kirakati üveg felé sandítva bizalmasan és sietősen az öreg markába csúsztatta az értejárót, és oly gyorsasággal hagyta el a boltot a maroknyi dobozzal, mintha sosem járt volna ott. Odakint hűvösre váltott a szél, s ősz fürtjei koponyájához simultak, ahogy a széliránnyal szembefordult. Összehúzta kabátját, és tovabotorkált.
- "Ugyan kijértieszt..." - vakarta a kopasz fejbúbját Viktor a pénztárgép mögött az általa nem hallható, észveszejtő ajtócsilingelés közepette. "Mindnek a víz köll! De emeg bezzeg mindég mást akar! Nekijje csak a pultalúl jó az áru..." - morogta magának a kirakat előtt elhaladó Esztert követve a szemeivel.
* * *
Szörnyű szél támadt, mire Eszter a maga komótos tempójában a Jegesmedvéhez ért. Viktória és Péter már bemenekítették a nem is oly rég még utcát díszítő, kifogástalan zöldséget és gyümölcsöt, és az üzletajtót is belakatolták. Jégesőt mondtak, és hát a megütődött árun bizony nem lenne könnyű még rothadás előtt túladni, ezért gyorsan kellett cselekedniük. A délutáni sétálók is sietősre vették lépteiket, a betonra 45 fokban előre megdőlve, illetve hátukkal ráfeküdve, attól függően, hogy ki-ki az utcának melyik oldalán igyekezett éppen hazafelé. Acélkéken sötétlett az ég, és Eszter botjának végén porfelhők járták táncukat lábai előtt a járdán. Amint a Jegesmedve fotocellás ajtaja szétnyílt, és Eszter kocogó fogakkal, mamuszban a csendes fogadótérbe lépett, tulajdonképpen el is bizonytalanodott, hogy valóban kellene-e most ezt, - még a végén tüdőgyulladást kap! - de hát ha egyszer aznap volt AZ a nap, akkor aznap volt. Nem volt mit tenni. A vanília és a csokoládégombóc napja. Édes tölcsérben. Tejszínhabbal!
Az ikrek közül Teodor állt aznap a pultban, Teofil pedig a pénztárgép mögött húzta meg magát. Csendben meredtek Eszterre, aki egyedüli vendégként a pultot szemlélte, aprólékos pillantásokkal, jól átpásztázva az összes fagylaltosbödön nyújtotta lehetőséget. - "Mit adhatok Eszter néni?" - törte meg Teodor negédesen a csendet, kérdőn nézve a félárbócosan földig nyúló kabátban előtte álló idős hölgyet, annak reményében, hogy hátha aznap valami újdonsággal rukkol majd elő az egyébként az utca velük szemközti oldalán, földszinten lakó néni. - "Jaj Teodor, kérem ne bosszantson!" - válaszolta Eszter rendreutasítón, némileg személyes sértésként véve, hogy ez a Teodor kölyök nem emlékszik rá, hogy ő ezen a bizonyos napon mit is szokott rendelni, évről évre, visszatérő vendégként. - "Nyilván ugyanazt kérem! Hisz tudja jól, hogy milyen nap van ma!" - emelte fel orrát a sértődött Eszter a plafonig.
Teodor mosolyogva belelapátolta a szokásos vaníliát és csokoládét az édestölcsérbe, és átnyújtotta Eszternek a pulton, aki csillogó szemekkel vette át a megemlékezés tárgyát, majd sarkon fordult, és jobbjában a botjával, baljában a szatyrával, valamint mancsában a belenyomorított fagyival kicsoszogott a boltból, gyermeki mosoly és boldogság közepette.
Az ikrek lemondóan néztek utána. - "És te még reménykedsz?"- kérdezte flegmán pár csendes másodperc után a pénztárgép mögül Teofil a nála kilenc perccel idősebb bátyját. Teodor szelíd, megadó tekintetett vetett öccsére. - "Ugyan. Dehogy. Csak azt hittem hogy..." - szólt halkan Teodor, majd magába fojtotta a mondatot, és lehajtotta a fejét. "Mégis mit???" - kiáltotta oda Teofil önmagából kifordulva és karjaival élesen gesztikulálva. - "Hogy ma majd kifizeti??? Ne röhögtess már bátyus! Hisz millió éve, milliárd hónapja, és csilliárd napja hogy minden áldott nap - MINDEN ÁLDOTT NAP! - idejár, tök ugyanezt kéri, és még egyszer sem - megismétlen EGYSZER SEM! - fizetett érte! ÉRTEEEEED?! Még jó, hogy ezúttal legalább a tejszínhabunkat nem pazaroltad rá!!!" - vonult hátra a cukrászműhelybe Teofil dühösen, karjával a levegőbe nagyot lódítva, maga mögött hagyva a pénztárgépet és elmerengett bátyját, két kézzel a pultnak támaszkodva.
* * *
Borzasztóan elfáradt, ahogy a boltból kilépve a zebráig elvonszolta magát. Őszintén be kellett most már vallania magának is, hogy kezdett nehéz lenni a csomagja a mai napi körútja után. "Bizony bizony, ez évről évre nehezebb lesz Eszter..." - gondolta magában. Nem elég, hogy a botját is irányítania kell, a lábait is emelnie illik, - elvégre nem csoszoghat az utcán, mint egy vén öregasszony, - és közben meg még a szatyra is lehúzza a balját, és úgy himbálódzik az egyszem banánnal benne - "Szólnom kell Péternek, hogy legközelebb majd egy kisebbet adjon! Megvan ez vagy egy kiló is!!!" - mint a gólya csőrében a pólya! A földig érő zsebéről meg aztán nem is beszélve. De mindez már nem számított, mivel mindössze pár méterre volt már csak az otthonától, ahol várta a puha, kényelmes fotel, ahol reményei szerint végre háborítatlanul fogyaszthatta majd el a fagylaltot.
Ilyen körülmények között készült tehát Eszter lelépni a járdáról a zebrára, és egyúttal belenyalni a fagylaltjába, amikor hirtelen minden elcsendesedett körülötte. Megállt a levegő. Tekintete kimerevedett. Bal lába a járdaperemen a mamuszon át a földbe gyökerezett, míg a jobb, valamint a botja úgy tűnt a súlytalanság állapotába kerültek, félúton megállva a levegőben, csakúgy, mint halántékáról fellibbenő fehér fürtjei. Kezében a fagylalt megszűnt olvadni. Lassú ólomfelhők araszoltak millimétereket az égen, míg mindeközben az ereiben a vér egyet pulzált. De igazán, csak egyet! Emlékszik, hogy egy biciklis suhant el ekkor előtte, akár egy lassított felvétel. Akárcsak a Holdon! Nem is értette, hogy hogyan lehet, hogy ilyen tempó mellett nem dől el! Talán tíz másodperc is eltelt, mire elhagyta látómezejét, ezért Eszter kihasználta az alkalmat, hogy egyet pislogjon. Redős szemfedele súlyosan és bágyadtan ereszkedett alá a sötétségbe, és a visszafele út sem volt gyorsabban kivitelezhető, akármennyire is szerette volna, pedig soha nem bocsátotta meg volna magának, ha nem ugyanaz a látvány fogadja majd, amikor újra kinyitja a szemét, mint amikor becsukta. Engedj már, félre az útból szemhéj!!! Látnom kell!!! A szemközti oldalon egy labda gurult el a járdaszélen várakozó, szinte kivehetetlen, magas, ballonkabátos alak mögött. Akár egy hömpölygő gazcsomó a kietlen tájon. Eszter a zebra túloldala felé hunyorított. Hogy azért mert a szemközt álló ellenfelet próbálta felmérni, vagy mert otthon felejtette a szemüvegét, maga sem tudta. Te vagy az? A labda csak gurult tovább. Egy alig átforduló kerék. Tényleg te vagy az? Egy lassan őrlő malom. Visszajöttél? Piros volt. Fehér pöttyökkel. Réka...
És akkor eldördült.
Csak ömlött. Feltartóztathatatlanul. Már nem lehetett visszacsinálni az odafentről támadt hirtelen ihletet. Nőtt, egyre csak nőtt a tócsa a betonon, egyre tovább és tovább gyűrűzve, és lassan már mindent beborított. Langyos volt, majdnemhogy meleg. Sűrű, lassan folyó, akár a méz. Puha, süppedős, akár a tejszínhab. Legalábbis Eszter ilyennek érezte. Bebugyolálta... Körül fogta őt... Hazaérkezett. Egy pillanatra a zsebe tartalmára gondolt. Most kéne előrántani! Majd eszébe jutott, hogy de hiszen nem is töltötte meg... Te jó ég! Védtelen vagy Eszter!... Teljesen védtelen!.. Öreg! És védtelen...
* * *
A "Patronos Viktor". Mindenki csak így hívta az utcában az öreget, aki a víztisztító patronokat árulta az utca végében. Tulajdonképpen semmi nem jogosította fel rá, hogy a háború után csak úgy bevegye magát az elhagyatott fegyvergyárba, de valamiféle hallgatólagos beleegyezéssel mégis mindenkit elégedettséggel töltött el a tudat, hogy a töltények helyett immáron víztisztító patronok ezreit lökte ki magából a korábban nap mint nap halált hozó gyártósor. Hát hiszen nem volt nagy ügy. Csak egy kicsit kellett megbuherálnia a töltényhüvelyeket és máris minden működött. Tiszta haszon. Tiszta víz. És ez utóbbira bizony nagy szükség volt, amióta pár éve hivatalosan is bejelentették, hogy nincsenek már többé iható vízkészletek a világon.
Persze kereskedett azért még némi tiltott áruval is. Nem sokan tudták róla, de alkalomadtán a pult alól bizony egyéb patronokat is árusított! De tényleg csak nagy titokban. A bűnös szenvedélyek szerelmeseinek.
* * *
A helyszínre érve a mentősök már nem sokat tehettek. Úgy szakadt az eső, hogy aznap szinte cammogott tőle a város. - "Hiába ilyenkor minden sziréna, Uram!" - mondta a fiatal mentősfiú a kék-piros fényekben pompázó, ballonkabátos öregúrnak, akit kiérkezéskor a helyszínen találtak. Egy szatyor, egy bot, egy szétázott fagylalttölcsér, egy csomag szétgurult tejszínhabpatron, és egy habszifon hevert a letakart test mellett a földön, a kabátzsebből kifordulva. - "Biztosan megállt a szíve! Tudja, csak ma hány helyre szálltunk ki emiatt az őrült időjárás miatt?! El sem hinné Uram! Egyszer fülledt forróság, aztán meg szakadó eső! Ki bírja ezt már követni! Szinte már óránként váltunk télből nyárba, nyárból meg télbe! Ezek a meteorológusok meg azt sem tudják, merre kapkodják a fejüket! Nem csoda, hogy a kisöregekben felmondja a szolgálatot a ketyegő!" - ontotta magából otrombán az okosságot a fiatal mentős, miközben ki-be mászkált a mentőautóból mindenféle kütyükkel meg táskákkal. Az öregúr csak állt, zsebretett kezekkel, és bámulta a letakart testet, balatonszürke szemekkel. A fekete nylon nem volt elég hosszú, így kilógott alóla egy mamusz. - "Csak nem egy ismerőse volt?" - kérdezte a fiatal mentős magára ébredvén a fecsegéséből, miután rájött, hogy választ azt bizony nem fog kapni az újdonsült beszélgetőtársától. - "Nagyon hasonlított valakire..." - felelte halkan az öreg még mindig a letakart test sziluettjén elmerengve, majd megfordult, és lassan elballagott. A mentősfiú elgondolkozva figyelte a tovatűnő férfit, majd ráeszmélve, hogy elfelejtette felvenni a bejelentő adatait, és hogy ezért őt ki is rúghatják, utánakiabált a már távolban járó ballonkabátosnak. - "Várjon! Uram! Kellenek az adatai! Mi a neve?" A férfi vissza sem nézve, a magasba emelt, ballonkabát ujjából kivillanó, tetovált jobb karjával amolyan mindegy módon legyintett: - "Nem számít fiam!" - kiáltotta maga elé, bele a szemerkélő esőbe, és visszacsúsztatta a kezét a zsebébe, egy zöld banán és egy tejszínhabpatron mellé. "Már nem számít..."
De hát mit volt mit tenni. Viktornak monopóliuma volt a töltények árusítására vonatkozóan, így aztán Eszter - ha tetszett neki ha nem - kénytelen volt havonta többször is ellátogatni a csilingelős helyre. - "Eszter naccsá', fordíjja mán meg aztata kijírást az aaatón, kérem!" Majd leszakadtak Eszter fülei, ahogy meghallotta a tulaj ordenáré károgását, de eleget tett a kérésnek. - "Mit cipekszünk naccsá'?" - kérdezte az öreg, ahogy meglátta Eszter nehézkes lépteit, föld felé nyúló kabátzsebét a pulthoz közeledvén. - "Mi köze ahhoz magának?!" - intézte el Eszter jéghideg rövidséggel a választ. - "Ugyanábbó' ugyanánnyit?" - kérdezte Viktor a maga nyelvtörő módján Esztertől. - "Tudja azt maga jól, mit kérdi mindég!" - felelte Eszter, némileg belesimulván az öreg nyelvtani útvesztőjébe, hátha hamarabb hozzájut ahhoz, amiért jött, kevesebb magyarázkodás nélkül. Viktor egy ideig matatott a pult alatt, majd óvatosan átnyújtotta Eszternek a dobozt. Eszter a háta mögé, a kirakati üveg felé sandítva bizalmasan és sietősen az öreg markába csúsztatta az értejárót, és oly gyorsasággal hagyta el a boltot a maroknyi dobozzal, mintha sosem járt volna ott. Odakint hűvösre váltott a szél, s ősz fürtjei koponyájához simultak, ahogy a széliránnyal szembefordult. Összehúzta kabátját, és tovabotorkált.
- "Ugyan kijértieszt..." - vakarta a kopasz fejbúbját Viktor a pénztárgép mögött az általa nem hallható, észveszejtő ajtócsilingelés közepette. "Mindnek a víz köll! De emeg bezzeg mindég mást akar! Nekijje csak a pultalúl jó az áru..." - morogta magának a kirakat előtt elhaladó Esztert követve a szemeivel.
* * *
Szörnyű szél támadt, mire Eszter a maga komótos tempójában a Jegesmedvéhez ért. Viktória és Péter már bemenekítették a nem is oly rég még utcát díszítő, kifogástalan zöldséget és gyümölcsöt, és az üzletajtót is belakatolták. Jégesőt mondtak, és hát a megütődött árun bizony nem lenne könnyű még rothadás előtt túladni, ezért gyorsan kellett cselekedniük. A délutáni sétálók is sietősre vették lépteiket, a betonra 45 fokban előre megdőlve, illetve hátukkal ráfeküdve, attól függően, hogy ki-ki az utcának melyik oldalán igyekezett éppen hazafelé. Acélkéken sötétlett az ég, és Eszter botjának végén porfelhők járták táncukat lábai előtt a járdán. Amint a Jegesmedve fotocellás ajtaja szétnyílt, és Eszter kocogó fogakkal, mamuszban a csendes fogadótérbe lépett, tulajdonképpen el is bizonytalanodott, hogy valóban kellene-e most ezt, - még a végén tüdőgyulladást kap! - de hát ha egyszer aznap volt AZ a nap, akkor aznap volt. Nem volt mit tenni. A vanília és a csokoládégombóc napja. Édes tölcsérben. Tejszínhabbal!
Az ikrek közül Teodor állt aznap a pultban, Teofil pedig a pénztárgép mögött húzta meg magát. Csendben meredtek Eszterre, aki egyedüli vendégként a pultot szemlélte, aprólékos pillantásokkal, jól átpásztázva az összes fagylaltosbödön nyújtotta lehetőséget. - "Mit adhatok Eszter néni?" - törte meg Teodor negédesen a csendet, kérdőn nézve a félárbócosan földig nyúló kabátban előtte álló idős hölgyet, annak reményében, hogy hátha aznap valami újdonsággal rukkol majd elő az egyébként az utca velük szemközti oldalán, földszinten lakó néni. - "Jaj Teodor, kérem ne bosszantson!" - válaszolta Eszter rendreutasítón, némileg személyes sértésként véve, hogy ez a Teodor kölyök nem emlékszik rá, hogy ő ezen a bizonyos napon mit is szokott rendelni, évről évre, visszatérő vendégként. - "Nyilván ugyanazt kérem! Hisz tudja jól, hogy milyen nap van ma!" - emelte fel orrát a sértődött Eszter a plafonig.
Teodor mosolyogva belelapátolta a szokásos vaníliát és csokoládét az édestölcsérbe, és átnyújtotta Eszternek a pulton, aki csillogó szemekkel vette át a megemlékezés tárgyát, majd sarkon fordult, és jobbjában a botjával, baljában a szatyrával, valamint mancsában a belenyomorított fagyival kicsoszogott a boltból, gyermeki mosoly és boldogság közepette.
Az ikrek lemondóan néztek utána. - "És te még reménykedsz?"- kérdezte flegmán pár csendes másodperc után a pénztárgép mögül Teofil a nála kilenc perccel idősebb bátyját. Teodor szelíd, megadó tekintetett vetett öccsére. - "Ugyan. Dehogy. Csak azt hittem hogy..." - szólt halkan Teodor, majd magába fojtotta a mondatot, és lehajtotta a fejét. "Mégis mit???" - kiáltotta oda Teofil önmagából kifordulva és karjaival élesen gesztikulálva. - "Hogy ma majd kifizeti??? Ne röhögtess már bátyus! Hisz millió éve, milliárd hónapja, és csilliárd napja hogy minden áldott nap - MINDEN ÁLDOTT NAP! - idejár, tök ugyanezt kéri, és még egyszer sem - megismétlen EGYSZER SEM! - fizetett érte! ÉRTEEEEED?! Még jó, hogy ezúttal legalább a tejszínhabunkat nem pazaroltad rá!!!" - vonult hátra a cukrászműhelybe Teofil dühösen, karjával a levegőbe nagyot lódítva, maga mögött hagyva a pénztárgépet és elmerengett bátyját, két kézzel a pultnak támaszkodva.
* * *
Borzasztóan elfáradt, ahogy a boltból kilépve a zebráig elvonszolta magát. Őszintén be kellett most már vallania magának is, hogy kezdett nehéz lenni a csomagja a mai napi körútja után. "Bizony bizony, ez évről évre nehezebb lesz Eszter..." - gondolta magában. Nem elég, hogy a botját is irányítania kell, a lábait is emelnie illik, - elvégre nem csoszoghat az utcán, mint egy vén öregasszony, - és közben meg még a szatyra is lehúzza a balját, és úgy himbálódzik az egyszem banánnal benne - "Szólnom kell Péternek, hogy legközelebb majd egy kisebbet adjon! Megvan ez vagy egy kiló is!!!" - mint a gólya csőrében a pólya! A földig érő zsebéről meg aztán nem is beszélve. De mindez már nem számított, mivel mindössze pár méterre volt már csak az otthonától, ahol várta a puha, kényelmes fotel, ahol reményei szerint végre háborítatlanul fogyaszthatta majd el a fagylaltot.
Ilyen körülmények között készült tehát Eszter lelépni a járdáról a zebrára, és egyúttal belenyalni a fagylaltjába, amikor hirtelen minden elcsendesedett körülötte. Megállt a levegő. Tekintete kimerevedett. Bal lába a járdaperemen a mamuszon át a földbe gyökerezett, míg a jobb, valamint a botja úgy tűnt a súlytalanság állapotába kerültek, félúton megállva a levegőben, csakúgy, mint halántékáról fellibbenő fehér fürtjei. Kezében a fagylalt megszűnt olvadni. Lassú ólomfelhők araszoltak millimétereket az égen, míg mindeközben az ereiben a vér egyet pulzált. De igazán, csak egyet! Emlékszik, hogy egy biciklis suhant el ekkor előtte, akár egy lassított felvétel. Akárcsak a Holdon! Nem is értette, hogy hogyan lehet, hogy ilyen tempó mellett nem dől el! Talán tíz másodperc is eltelt, mire elhagyta látómezejét, ezért Eszter kihasználta az alkalmat, hogy egyet pislogjon. Redős szemfedele súlyosan és bágyadtan ereszkedett alá a sötétségbe, és a visszafele út sem volt gyorsabban kivitelezhető, akármennyire is szerette volna, pedig soha nem bocsátotta meg volna magának, ha nem ugyanaz a látvány fogadja majd, amikor újra kinyitja a szemét, mint amikor becsukta. Engedj már, félre az útból szemhéj!!! Látnom kell!!! A szemközti oldalon egy labda gurult el a járdaszélen várakozó, szinte kivehetetlen, magas, ballonkabátos alak mögött. Akár egy hömpölygő gazcsomó a kietlen tájon. Eszter a zebra túloldala felé hunyorított. Hogy azért mert a szemközt álló ellenfelet próbálta felmérni, vagy mert otthon felejtette a szemüvegét, maga sem tudta. Te vagy az? A labda csak gurult tovább. Egy alig átforduló kerék. Tényleg te vagy az? Egy lassan őrlő malom. Visszajöttél? Piros volt. Fehér pöttyökkel. Réka...
És akkor eldördült.
Csak ömlött. Feltartóztathatatlanul. Már nem lehetett visszacsinálni az odafentről támadt hirtelen ihletet. Nőtt, egyre csak nőtt a tócsa a betonon, egyre tovább és tovább gyűrűzve, és lassan már mindent beborított. Langyos volt, majdnemhogy meleg. Sűrű, lassan folyó, akár a méz. Puha, süppedős, akár a tejszínhab. Legalábbis Eszter ilyennek érezte. Bebugyolálta... Körül fogta őt... Hazaérkezett. Egy pillanatra a zsebe tartalmára gondolt. Most kéne előrántani! Majd eszébe jutott, hogy de hiszen nem is töltötte meg... Te jó ég! Védtelen vagy Eszter!... Teljesen védtelen!.. Öreg! És védtelen...
* * *
A "Patronos Viktor". Mindenki csak így hívta az utcában az öreget, aki a víztisztító patronokat árulta az utca végében. Tulajdonképpen semmi nem jogosította fel rá, hogy a háború után csak úgy bevegye magát az elhagyatott fegyvergyárba, de valamiféle hallgatólagos beleegyezéssel mégis mindenkit elégedettséggel töltött el a tudat, hogy a töltények helyett immáron víztisztító patronok ezreit lökte ki magából a korábban nap mint nap halált hozó gyártósor. Hát hiszen nem volt nagy ügy. Csak egy kicsit kellett megbuherálnia a töltényhüvelyeket és máris minden működött. Tiszta haszon. Tiszta víz. És ez utóbbira bizony nagy szükség volt, amióta pár éve hivatalosan is bejelentették, hogy nincsenek már többé iható vízkészletek a világon.
Persze kereskedett azért még némi tiltott áruval is. Nem sokan tudták róla, de alkalomadtán a pult alól bizony egyéb patronokat is árusított! De tényleg csak nagy titokban. A bűnös szenvedélyek szerelmeseinek.
* * *
A helyszínre érve a mentősök már nem sokat tehettek. Úgy szakadt az eső, hogy aznap szinte cammogott tőle a város. - "Hiába ilyenkor minden sziréna, Uram!" - mondta a fiatal mentősfiú a kék-piros fényekben pompázó, ballonkabátos öregúrnak, akit kiérkezéskor a helyszínen találtak. Egy szatyor, egy bot, egy szétázott fagylalttölcsér, egy csomag szétgurult tejszínhabpatron, és egy habszifon hevert a letakart test mellett a földön, a kabátzsebből kifordulva. - "Biztosan megállt a szíve! Tudja, csak ma hány helyre szálltunk ki emiatt az őrült időjárás miatt?! El sem hinné Uram! Egyszer fülledt forróság, aztán meg szakadó eső! Ki bírja ezt már követni! Szinte már óránként váltunk télből nyárba, nyárból meg télbe! Ezek a meteorológusok meg azt sem tudják, merre kapkodják a fejüket! Nem csoda, hogy a kisöregekben felmondja a szolgálatot a ketyegő!" - ontotta magából otrombán az okosságot a fiatal mentős, miközben ki-be mászkált a mentőautóból mindenféle kütyükkel meg táskákkal. Az öregúr csak állt, zsebretett kezekkel, és bámulta a letakart testet, balatonszürke szemekkel. A fekete nylon nem volt elég hosszú, így kilógott alóla egy mamusz. - "Csak nem egy ismerőse volt?" - kérdezte a fiatal mentős magára ébredvén a fecsegéséből, miután rájött, hogy választ azt bizony nem fog kapni az újdonsült beszélgetőtársától. - "Nagyon hasonlított valakire..." - felelte halkan az öreg még mindig a letakart test sziluettjén elmerengve, majd megfordult, és lassan elballagott. A mentősfiú elgondolkozva figyelte a tovatűnő férfit, majd ráeszmélve, hogy elfelejtette felvenni a bejelentő adatait, és hogy ezért őt ki is rúghatják, utánakiabált a már távolban járó ballonkabátosnak. - "Várjon! Uram! Kellenek az adatai! Mi a neve?" A férfi vissza sem nézve, a magasba emelt, ballonkabát ujjából kivillanó, tetovált jobb karjával amolyan mindegy módon legyintett: - "Nem számít fiam!" - kiáltotta maga elé, bele a szemerkélő esőbe, és visszacsúsztatta a kezét a zsebébe, egy zöld banán és egy tejszínhabpatron mellé. "Már nem számít..."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése