Pozsonyi western 2.

(Első rész: http://rappensberger.blogspot.hu/2017/05/pozsonyi-western-elso-resz.html)

    Vagy negyven fok volt aznap. Kígyózó sor állt a Jegesmedve előtt. A Pozsonyi út egyetlen cukrászdája volt, így nem csoda, hogy mindenki itt tömörült. Praktikus egy üzlethelyiség volt. Hosszú, üvegtáblás utcafrontja ugyanis egy az egyben  eltűnt, amint a nyár kezdetét vette, hogy  a hőség elvonulta után az első falevelekkel  ismét helyükre kerülhessenek a hatalmas ablakok.

      Alfonzéké volt a bolt. A apjától örökölte azt. Eszter még emlékezett a bajszos öregre, és arra a napra is, amikor a diabétesz elvitte. Hetekig zárva volt az üzlet, feltehetően a környékbéli nagymamák legnagyobb megelégedésére, akik végre újra megcsillogtathatták a múlt évezredből átmentett sütemény-, valamint édességkészítési tudásukat. Aztán egy nap ismét mozgolódás támadt a cukrászda zárt ajtaja mögött. Munkások jöttek, fúrtak, bontottak, zajongtak, csak úgy szállt a por a szélrózsa minden irányába, míg végül új életre kelt a Jegesmedve. A környék lakói eleinte ódzkodva kerülgették a hatalmas, csillogva tükröződő üvegfelületeket  - mégiscsak évtizedekig látogatták rendszeresen, nem egy, nem ketten, törzsvendégi minőségükben is a régmúlt korok hangulatát idéző kis cukrászdát és annak háborítatlan, belső, ódon udvarát - de nem telt bele sok idő, az udvarba visszatért a madárcsicsergés, és a vendégek - fotocellás bejárat ide vagy oda - kézről kézre adták a kilincset a némi boldogsághormon reményében betérő sorstársaiknak.

     Eszternek eszméletlen melege volt, pedig már estefelé járt, közelített a záróra.  Egy augusztus végi nap volt, egyike az utolsó szabad napoknak még az egyetemi szemeszter kezdete előtt. De ahogyan mindenki más, ő is megadta magát a sorsnak, és a hőség ellenére türelmesen várt a sorára. Ma természetesen csak egyetlen szándéka volt minden sorbanállónak: mielőbb fagylalthoz jutni, még a késői óra ellenére is. A cukrászda másik, kígyózó sortól mentes felében búslakodva figyeltek a katonás rendben felsorakoztatott Dobos-szeletek, a fénylő málnazselés, vaníliakrémes, gyümölcsös linzerkosárkák, az idilli-rózsaszín puncstorták, és a francia mignonok. Eszter egy unalmas pillantást vetett feléjük. Ő is csak a jéghideg felfrissülésre vágyott: hogy akárhogyan is, de végre egy roppanós tölcsér és pár fagyott gombóc kíséretében boldogan távozhasson. Várakozás közben izzadt nyakáról felemelve tűzvörös loknijait egyik tűsarkáról a másikra helyezte át testsúlyát, ezzel is imitálva valamiféle légmozgást a ruhája alatt, ám teljesen eredménytelenül. A város aznap egy igazi katlan volt.

   Alfonzék ikreket vártak, ez azonban nem akadályozta meg őt és a nyolcadik hónapban járó várandós feleségét, Lilit abban, hogy villámként járjon a kezük a fagyos bödönökben. Eszter ki-ki kukucskált az előtte állók háta mögül, hátha egy pillantást vethet végre az üzlet hátuljában álló fagyasztópultra, de mindhiába. Mindössze újabb és újabb hátakat látott maga előtt, a választék megpillantásának lehetőségét teljesen elvéve tőle. Nem szerette pedig, amikor vaktában kellett döntenie. Kifejezettem szórakoztatta, amikor végre szemügyre vehette a színes-habos, hullámzó jégkavalkádot, hogy egy pár percig gondolatban ízlelgetve a lehetséges kombinációkat végül a legtökéletesebb mellett dönthessen.

     Az a nap azonban más volt. Ismerte már a Jegesmedve kínálatát, és bár tudta jól, hogy időről időre ínycsiklandó különlegességekkel tudnak előállni, azon a napon semmi nem tántoríthatta őt el a létező legpikánsabb párosítástól:  izgató citrom- és málna sorbet, egymás hegyén-hátán, egy tölcsérben. Lehunyta a szemét, és maga elé képzelte a megváltást, amihez percről percre egyre közelebb került. Szendergése közepette enyhe szellő támadt, belekapott térdig érő, akvarmarin szoknyájának szélébe, és fellibbentve azt némi enyhülést hozott izzó lábainak. Lágy mosoly futotta el Eszter arcát, amikor  hirtelen idegen férfi hang súgott a fülébe: "Maga jön!" Eszter szemei azonnal kipattantak. A cinkos félmosoly és a balatonzöld szemekkel tarkított arc ekkor ismét a pult felé fordult, kinyújtotta végigtetovált karját, átvette fagylaltját, és szerzeményével egy kacsintás közepette odébb állt. Pff...Micsoda fantáziátlanság! - gondolta magában Eszter a pofátlan idegen szerzeménye láttán. Csokoládé...meg vanília...tejszínhabbal! A valaha létezett két leg-... De nem ért rá azonban erre az eszmefuttatásra többet, mint mindössze egyetlen századmásodpercet áldozni, hiszen ahogy már azt az imént is jelezték, ő következett, és mögötte még rengeteg, félig már hőgutát kapott, rosszalló tekinteteket előre lövellő embertársa várta, hogy végre sorra kerülhessen. Eszter két kezét önző módon az üvegre tapasztotta. (...fagylaltpultosok, és egyáltalán, bármilyen üvegpultosok réme!) Testének hőmérséklete és az üveg azonnal reakcióba léptek egymással, elhomályosítva ezzel a terepet, de Eszter így is gond nélkül konstatálhatta, hogy semmi akadálya nem lesz a sorállás közben oly gondosan megálmodott citrom és málna kombónak, hiszen mindkettő csak úgy púposodott a bödönökben. "Két lapáttal kérnék! Egy citromot és egy málnát, édes tölcsérben!" - adta le végül a határozott rendelését.

    Nos, hát igen. A gombócoknak már évek óta befellegzett. EZEK ugyanis mindent betiltottak! Eszter utoljára gyerekkorában látott tisztességes gombócokat. A gombócok aztán idővel félgombócokká váltak, míg a félgombócokból idővel domború, óraüveg szerű lencsék lettek. Aztán az egészet betiltották! Mint annyi minden mást is. Eszter egy lyukas garast nem adott volna EZEKÉRT a félnótásokért, de ebben ami azt illeti, maximálisan egyetértettek. A gombóc az legyen gombóc! Így aztán Eszter maga is a fagylaltgombócot betiltó törvény mellett szavazott, amikor azt népszavazásra bocsátották. Különös nyári nap reggelére ébredhettek másnap az ország lakói: nem volt többé gombóc! Kizárólag a túró-, és szilvás gombócoknak volt létjogosultságuk attól a naptól fogva. A fagylaltosok csak úgy vakargatták a fejüket, hogy most mihez is kezdjenek. Alfonz apja is tanácstalanul állt a roskadozó fagylaltpultja felett, hogy hogyan is értékesíthetné ezek után a portékáját, amikor az üzletbe egy kisfiával játszótérről éppen  hazafelé tartó anyuka toppant be. Az éppen hogy járni tudó kisfiú a hűtőpulthoz totyogott és a fagylalt látványa által generált örömében - vagy talán inkább azért, mert a vendégfogadó térben elhelyezett szőnyeg széle már évek óta felpöndörödve és rojtosan várta a betérőket - előre vetődve két mancsával és műanyag, sárga homokozólapátjával hatalmasat somott a fagylaltospult hideg üvegére. Alfonz apja ekkor abbahagyta a tanácstalan fejvakarást, és kidülledt, megvilágosodott szemekkel széles vigyorra húzta a száját. Lapát! Hiába, na! Úttörő volt az öreg a maga nemében. Ezt soha senki nem vonta kétségbe.

     Eszter vágyakozva nézte, ahogyan a leendő édesanya, Lili a gömb pocakjával a lehető legközelebb passzírozta magát a pulthoz, hogy sárga fémlapátjával (...a sárga szín lett végül a Jegesmedve védjegye!) egy hatalmasat kanalazzon először a jégkása szerűen áttetsző, fehéres-szürkés citromsorbet-ból, majd átnyúlván a teljes kínálaton a hűtőpult legtávolabbi sarkában megbúvó legszemkápráztatóbb pinkben meríthesse meg a célszerszámot. Eszter tekintete úgy követte a már jól begyakorlott mozdulatsort, mintha legalábbis az élete múlt volna rajta, hogy szem elől ne veszítse színváltós hullámok között a rikító lapátot. Nagy valószínűséggel azonban kizárólag csak arról szeretett volna megbizonyosodni, hogy Lili precízen követi a leadott rendelést, és még véletlenül sem cseréli fel az Eszter által oly gondosan felállított sorrendet, mert az igazi botrányt szült volna! Ki nem állhatta, ha felcserélik a sorrendet! A citrom-málna az ugyanis nem málna-citrom!

   Lili nagy mosollyal nyugtázta toronyszerű művét, majd egy röpke mozdulattal átnyújtotta azt Eszternek a pult felett, bár legbelül hirtelen mohó vágy fogta el, hogy egész egyszerűen sarkon forduljon a "zsákmánnyal", és a hátsó helyiségben, ahol senki sem zavarhatja meg őt, a legmélyebb intimitás közepette a magáévá tegye ezt a két emeletnyi mennyországot. Amúgy is! Nyolc hónapnyi gyerekkel a pocakjában ezt bárki  jóváírta volna a részére, a nap bármelyik szakában!

   Eszter pillanatnyi hezitálást vélt felfedezni Lili szemeiben, ám végül sikeresen gazdát cserélt a tölcsér, benne a fagylalttal. Csak hogy Eszter gyermeki, felhőtlen boldogsága teljes ne lehessen, Alfonz bárgyú fejjel azonnal lecsapott rá a kassza mögött: - "Tizenhatezernyolcszáz lesz!"

Elégedett arckifejezését meglátva Eszter kénytelen-kelletlen visszatért a valóságba, és rádöbbent, hogy ebben az életben bizony semmi sincsen kérem ingyen!
   Úgy tűnt, hogy Alfonz némi apróban reménykedik, ugyanis a délutáni hadjárat teljesen lehetetlenné tette, hogy az est hátralévő részében bárkinek is vissza tudjon adni, akinek nagyértékű bankjeggyel állt szándékában fizetni. Bezzeg ötszázezresekkel tele volt a kassza! Eszterben azonban emberére akadt. Mániákus gyűjtője volt ugyanis az aprópénznek, még akkor is, ha az rendre lehúzta táskájával együtt a vállát is. A fagylaltot a baljába véve vad kotorászásba kezdett táskájának az alján, tudván, hogy ott van a legnagyobb esélye annak, hogy pénzérmére bukkanjék. Természetesen akadt továbbra is olyasmi, amit úgy hívtak pénztárca, Eszter azonban azt is tudta, hogy azt előszeretettel lopják, ennél fogva aztán soha nem tett szert rá, hiába hahotázott rajta családja, és valamennyi ismerőse, hogy a táskája legalján tartja a pénzét. - "Ami nincs, azt ugyebár nem lehet ellopni!" - vallotta mindig is fennhangon. Azt, hogy mit tenne azokkal, akik ellopják másoktól, ami az övék, az csak a patológián töltött magányos órái alkalmával - ahol egyetemi hallgatóként gyakornokoskodott - merte bevallani magának, másokkal azonban soha nem osztotta meg ezen lehetőségek tárházát, mert még a végén lelketlennek tartották volna. Meg olyannak, aki túl sok tévét néz. Meg aki bolhából elefántot csinál!

   Alapos kotorászás mindhiába, egyetlen apró sem akadt kézre, így aztán tudta, hathatósabb beavatkozásra lesz szükség. Oldaltáskáját maga elé rántva, fejét szinte beledugva, vörös fürtjeivel az arcában megszállott hajtóvadászatba kezdett, remélve, hogy a kínos pillanatoknak mielőbb vége szakad, és hamarosan végre az utcán élvezheti  a baljában egyensúlyozott, már-már olvadozó finomságot. A sor egyre csak nőtt Eszter mögött, Alfonz vigyora pedig másodpercről másodpercre alábbhagyott. A türelmetlen tekintetek egyöntetű össztűzként tapadtak a mohón matató Eszterre és cirkuszi mutatványára, apró azonban továbbra sem volt sehol.

   Eszter mindig is úgy tartotta magáról, hogy felettébb kifinomult érzékszervrendszerrel rendelkezik, amelynek köszönhetően az egyes élethelyzetek, váratlan fordulatok, avagy események nem érhették meglepetésként őt, azonban még a legügyesebb jövőbelátó sem tudta volna elkerülni a Jegesmedve pénztárában másodperceken belül lezajló, életreszóló katasztrófát.

   Eszter továbbra is a kinyújtott baljában egy fagylalttal, a táskájában szinte derékig elmerülve kutatott a pénzérmék után, amikor hirtelen - az esti kánikulának végleg engedelmeskedve - a saját útjára indult az egymásra púpozott kétlapátnyi frissítő, áttörve az ostya peremén, egészen le Eszter mutató-, majd középső ujjáig, mígnem a gyűrűsujját elérve egyszerre csak érthetetlen módon, de azonnal nyoma veszett a felettébb nyugtalanító, ámbár hűsítő folyamnak. Ismerős képkockák villantak fel Eszter emlékezetében az ezt követő ezredmásodpercnyi időszakban barátnője Bobójáról, a bernáthegyiről, aki is egy alkalommal, - kitörő örömében, hogy Eszter végre egy gondolatot szentelt a létezésének egy asztal alatt, sutyiban átnyújtott zsíros falattal, - köszönetképpen tenyérnyi nyelvével végignyalta Eszter kézfejét, annak mutatóujjától egészen csuklójáig. Ez volt Bobó első, és egyben utolsó jutalomfalatja Esztertől.

   A Jegesmedvében egy árva lélek sem mozdult, de még a légy sem pisszent, mindenki tanúja volt ugyanis az egy másodperccel ezelőtti eseménysorozatnak. Eszter kővé dermedt, csak hogy ki ne lógjon a mozdulatlanok sorából. Tekintete, amellyel a táskája fenekét pásztázta hirtelen üvegessé vált, az aprókat időközben megkaparintó ujjai a táska sötétjében megmerevedtek. Ha tudott volna, bizonyára sikítozásba kezd, de a döbbenettől nem csak teste, hangszalagjai is passzívan reagáltak bármiféle cselekvés gondolatára. Ezért inkább sietősen elméleti rekonstrukcióba kezdett a lehetséges megoldásokat illetően arra vonatkozóan, hogy mi is történhetett az imént. "A pánikra nyilván semmi ok, hiszen bizonyára mindenre van egy kézzelfogható magyarázat!" - gondolta magában pánikja közepette. Továbbra is mozdulatlanul a táskájába meredve sorra vette hát a tényezőket. "A Jegesmedve közepén állok... Fagyival a kezemben... Meleg van... A másik kezemmel a pénzemet keresgélem, miközben a fagyi..."

   Eszter feje ekkor felcsapódott táskájából, üveges tekintete elborult, amint a képkockák egyre felgyorsulva hirtelen a konklúzióhoz érkeztek: "Na de Bobó nincs is itt!!!"

   Jobb keze szinte rakétaként startolt el a táskája mélyéről, magával rántva valamennyi "mélytengeri kincset", melyek a markát elhagyva random módon gurultak szét a cukrászda padlóján, mint csillagok az égen. Az immáron szabad keze egészen fejmagasságig emelkedett, ahol az mit sem veszítve lendületéből, pályáját tovább folytatta az Eszter elméje által kijelölt, feltételezhetően helyes útirányban, a lehető legprecízebb becsapódást remélve, annak érdekében, hogy az iménti atrocitás maradéktalanul és haladéktalanul megtorlást nyerhessen.
   Tenyerét megannyi apró tüskeként érte a háromnapos borosta, de ez jelen pillanatban vajmi kevéssé tudta felizgatni Esztert. Az igazat megvallva semmi sem volt már ezen a Földön, ami akkor ennél jobban képes lett volna őt felizgatni. Villámló tekintete a tőle tíz centiméterre lévő, pofontól a padló irányába térített férfiprofilra szegeződött. A nézőtéren mély csend honolt. Kizárólag a hűtőpult monoton zúgása töltötte be az űrt. Tetovált kar kézfeje fonta körül Eszter fagyistölcsérben végződő csuklóját. A három napos borostán ekkor apró gödröcske jelent meg, az arcél arcra váltott, és a már ismerős balatonzöld szemek napfényként kezdték meg olvasztani Eszter jégesőként záporozó pillantását.

- "Igazán kár lett volna érte. Nem hagyhattam." - jelentette ki a férfi a már korábbról ismert cinkos mosoly kíséretében, majd remélve, hogy amelyik kutya ugat az nem harap,  ismét belenyalt Eszter fagylaltjába. Ezúttal azonban szorítkozott valóban csak a fagylaltra. Majd elengedte Eszter csuklóját.

   László ezek után sarkon fordult, és mosolyával együtt távozott, maga után hagyva az augusztusi kánikulában lefagyott Esztert, Alfonzot, aki fenekével az eget megcélozva a szétgurult aprókat próbálta éppen kihalászni a sárga fagyislapáttal a hűtőpult alól, a tátott szájjal utánabámuló vendégeket, valamint Lilit, akinek abban a történelmi pillanatban elfolyt a magzatvize.

Folyt. köv. : http://rappensberger.blogspot.hu/2017/08/pozsonyi-western-3.html