Pozsonyi western 1.

   - "Itt nem pattogtatsz! MEGÉRTETTED?!" - ordított az anya. Eszter éppen összekészülődöben volt előszobájában a napi sétájára, miközben aláfestésként a két hete beköltözött felső szomszéd nevelő célzattal a világba üvöltött szösszeneteit hallgatta. Bár tipikus polgári, pesti ház volt, amelyben Eszter lakott, a falak mégis papírvékonyak voltak, beleértve a plafont is. Még nem volt ideje jobban szemügyre venni a jövevényeket, abban azonban bizonyos volt az elmúlt két hétben végighallgatott litániák témája, valamint egy ütemes, időnként vissza-visszatérő, leginkább apró lábak által keltett facipőkopogáshoz hasonló zaj után, hogy egy gyerek is kell hogy legyen abban a fenti lakásban.
   - "Ha még egyszer idedobod, kivágom! ÉRTED?! KIVÁGOM!" - hangzott el az újabb "instrukció" az anya szájából odafentről. Eszter immunis volt már az ilyesfajta atrocitásra. Tulajdonképpen erre már mindenki az volt. Addig jó, amíg el nem dördül, gondolta magában, mert akkor már megint telefonálhat a házmesternek, és megint lesz itt fel-le futkosás a házban, és abból aztán már bőven elég volt. Két hónapja is neki kellett telefonálnia! Itt aztán senkit nem érdekel semmi! Felőlük aztán hetekig is szánkázhattak volna a folyosón a vérben! Még jó, hogy ő maga résen volt, és szinte rögtön telefon után nyúlt. Mi mást tehetett volna?! Hiszen amikor felment az elsőre bekopogni, már az ajtó előtti lábtörlő is tocsogott! Evidens volt, hogy ha ő nem intézkedik azonnal, akkor majd még a végén a takarítást is a nyakába varrják! Hát nem! Azt már NEM! Az ő korában felmosni egy egész lépcsőházat?! Még csak az kéne!
    A házmester által kirendelt festő csapat hamar végzett. Egy nap alatt kifestettek, kikerült az "Eladó" tábla, és egy héten belül el is kelt a drámaian megürült lakás.

    Kulcs...szemüveg...pénztárca...fegyver. - vette sorra Eszter az előszobában toporogva a körútjához elengedhetetlenül szükséges tárgyakat, nehogy bármit is otthon felejtsen, amikor hirtelen villámként hasított belé, hogy hiszen elfelejtett töltényeket venni! Az utolsót emlékei szerint a 46-os megállójában lőtte el előző nap, mert hiába szaladt lélekszakadva, az a nyavalyás buszsofőr csak nem várta meg. Fogta magát, becsapta az orra előtt az ajtókat, és tovarobogott. Eszter meg utánalőtt. Csak úgy. Miheztartás végett. Sebaj, gondolta, majd az utca végén a töltényesnél jól feltankol, addig csak nem eshet bántódása. A lényeg, hogy határozott arcot vágjon, és kidomborodjon a zsebe. Ugyan már! Hisz senki nem gondolhatja, hogy  2072-ben bárki is töltetlen fegyverrel rohangászik az utcákon...
   - "Add ide azt a szart! MOST MÁR ELÉG VOLT!" - hangzott a szónoklat ismét az emeletről, a már szinte megszokott, kiállhatatlan hangszínen, bár most már határozottan kivehető hangerővel, mivel Eszter már a nyitott ajtóban állt, fél lábbal a lépcsőházban, útrakészen, kulcs-szemüveg-pénztárcával a szatyrában, és a fegyverrel a zsebében, amikor gyereksírás kísérte, egyre közelítő tompa pattogásra lett figyelmes, amint éppen a kilencedik lakatot babrálta az ajtaján lévő biztonsági rácson. (...hiába na, az ember nem lehet eléggé óvatos!) Kis piros pöttyös labda landolt Eszter lábánál, amint kilépett az ajtón a földszinti folyosóra. Nocsak. Piros labda. Fehér pöttyökkel. Eszter csodálkozva emelte fel a kuriózumot. Pont elfért a tenyerében. Hm....1985... - gondolta magában, miközben labdával a kezében elmerengve tekintett ki a Pozsonyi úti langyos, délutáni napfénybe, amely a ház hatalmas, kétszárnyas kapuján türemkedett be. Illetve hát jobban mondva a kapu helyén. 2023-ban, egy éjszaka -  ha jól emlékszik - egy tank ugyanis áttörte mindkét,  hatalmas tölgyfaajtó szárnyat. Azóta is tátongó lyuk állt a helyén.
     Ütemes, apró kopácsolás terelte Eszter figyelmét a kinti napfényről a benti félhomályban lefelé futó lépcsősorra. A földszinti fordulóban, a szecesszió-indás, rozsdás kovácsoltvas korlátba kapaszkodva, hüppögve torpant meg a futásból  az apró cipők tulajdonosa. Nagyjából négyévesforma kislány lehetett. Szőke, tejföl fürtökkel, maszatos térdekkel. Eszter meredten nézte a gyereket, aki úgy tűnt gyökeret vert a lépcsőfordulóban, a kovácsoltvas indákba kapaszkodva, nyári, virágos ruhájában. Eszter a kezében lévő pöttyös labdára nézett, majd vissza a kislányra, aki a hüppögést most előre-hátra hintázásra váltotta, mutatóujját próbálván betuszkolni a két kis metszőfoga közé, magát másik karjával továbbra is a korláthoz szegezve, egyensúlyozván a csámpás cipőkben, maradék krokodilkönnyekkel a képén. "Az enyém is lehetett volna akár. Igen. Ha nem jön a  háború, az enyém is lehetett volna!" Eszternek soha nem született gyereke. Gyakran gondolt rá pedig. A háború évei alatt is, és utána is. Nem beszélve a rengeteg árváról, akiket a vérontás maga után hagyott.

De Eszter várt. Várt. És várt. Őrá várt.

    Eszter rámosolygott a kislányra, és kinyújtotta a karját, felé nyújtva ezzel a labdát. "Gyere te kis maszat, tessék, itt van!" - gondolta, miközben melegséggel töltötte el annak a látványa, ahogy ez a kis pöttöm a girbe-gurba, piszkafa lábaival megindult feléje, lefelé botorkálva a sötét lépcsőkön, jól belekapaszkodván két kézzel a korlát minden egyes indájába. Eszterhez ért végül a kislány, és felnézett rá. A korlát szorításából felszabadult mancsai most virágos ruhájának szélét vették ostrom alá, ahol ujjacskái rohamos pödrés-fodrásba kezdtek, apró talpai pedig lassú, jobbra-balra dülöngélést, amolyan "gyermekcsárdást" kezdtek el járni. Most vette csak észre Eszter, ahogy az apróság közelebb jött a fényhez, hogy tejfölszőke kis bongyor haja micsoda zöld szemeket fogott közre. "Balatonzöld. Nem felejtette el soha...." 

   Esztert elfogta a kíváncsiság, és úgy gondolta, hogy a hirtelen támadt kölcsönös szimpátia okán akár össze is ismerkedhetnének, ha már egyszer így hozta a sors, és a labdával a kezében lehajolt a kislányhoz.
- "Én Eszter néni vagyok. Téged hogy hívnak?" - kérdezte a maszatos pofitól, amikor a már megszokott rikács ismét felzendült a lépcsőházban, félbeszakítva ezzel az éppen kibontakozóban lévő barátságot: - "RÉÉÉÉKA, te átokfajzat!!! Hova a bánatba tűntél már megint?! Azonnal feljönni!!! Ne kelljen többször mondanom!!! Haza, DE MOST, különben elverlek!!!" Eszter mosolya az arcára fagyott. A meggörbült, vén test a fejét enyhén megemelve hűvös tekintetet lövellt az emelet felé, az otromba hang irányába. Egy pillanatra átfutott a gondolat a fején, hogy micsoda szerencse, hogy a 46-os sofőrje az előző nap az orra előtt becsukta az busz ajtaját, és így most üres a tár...
    Most már a név birtokában ismét a pöttöm jelenség felé fordult, rámosolygott, és átnyújtotta neki a labdát. Réka ekkor abbahagyta "táncát". A kölyök arcát hirtelen vicsorgó vigyor torzította el. Kerek, zöld szemei sunyin résnyire húzódtak, szürkén szikráztak, majd nyelve hegyét kidugva és a két ajka közé szorítva azt ordenáré, szellentő hangot kiadva a száján kitépte Eszter kezei közül a labdát és felcsörtetett az elsőre, az ajtóban hátrahagyva ezzel a meghajlott Esztert, tenyerével és ujjaival továbbra is a labda hűlt helye köré fonódva. Eszter lassacskán felegyenesedett. Amolyan öregesen. Szépen lassan. 

    - "Isteni szerencse..." - motyogta maga elé döbbenten a faképnél hagyott Eszter üveges tekintettel. - "Még isteni szerencse valóban, hogy üres!..." Majd az ajtaján lévő biztonsági rács felé fordult, rázárta a tizedik lakatot is, és lassan, de biztosan elindult, a már évtizedek óta kaput imitáló lyukon át, a délutáni napfény áztatta Pozsonyi út felé.

Folyt.köv.: http://rappensberger.blogspot.hu/2017/06/pozsonyi-western-2.html







Megjegyzések

Népszerű bejegyzések