A musztáng vágtája

Forró lett. Már megint forró lett.

   Colette a megszokott rezignáltsággal nézett elébe az égető érzésnek. Nehezen fért a fejébe, hogy hogyan lehetséges az, hogy ami a kéznek pont jó, az a lábat mégis égeti. De nem baj, gondolta magában.

Felsejlett benne a remény, hogy hiszen csak pár másodpercig kell majd elviselni. Mint mindig. Azután következik a már jól ismert, beleborzongós, libabőröző eufória, amit teste és lelke annyira szeretett. Azon kívül pedig - biztatta önmagát - lehet, hogy ezúttal másképpen lesz, és a mai napra választott ruhája esetleg megvédi a forró vízbe merülés kezdeti kellemetlen pillanataitól.

Valami mást szeretett volna mára. Valami különlegeset. Olyat, amire majd mindig emlékezni fog. Ennek megfelelően meg is adta a módját. Földig érő, magas derekú, padlizsánlila taft maxija, amely öblös harangként fonta körbe lábait a legalkalmasabbnak tűnt az alkalomra. Egyrészt padlizsánlila, másrészt taft. Avagy nem nagyon lehet vele melléfogni. - gondolta. Két oldalról markába gyűjtötte hát a gyűrés következtében susogásba kezdett hatalmas szoknyát, amelynek fényes, szinte véget nem érő anyagzuhataga felbuggyosodott Colette filigrán kezeiben, majd lábujjai padlón történő rövid zongorázásának szemrevételezése után belépett a kádba.

Forró, hát persze hogy forró! Mire is számítottam! És nyilván, hogy a szoknya sem segít, butaság volt még feltételezni is ilyesmit! Vajon őt is égeti mindig először? Naná. De ő már ez alkalommal nyilván túl van a nehezén...Most én jövök. Csak ne égetne ennyire...

Nem volt mit tenni, most már nem nagyon volt visszaút. Colette-nek le kellett ülnie. Ahogyan bőre négyzetmillimétereivel egyre mélyebbre merült, a forróság kíméletlenül ütött át a pórusokon. Ilyen lehet, amikor a gyerekek rövidnadrágban csúszdáznak! - elmélkedett magában. Óvatos volt, bár nem tudta, nem lenne-e esetleg bölcsebb azonnal belevetnie magát. Pont mint meleg, nyári napokon a hűsítően hullámzó tengerbe. Hiszen az is csak egy pillanatig kellemetlen. Mint egy pofon. Majd megszűnik minden gond, felolvad a csontig hatoló jég, és a napfény ezernyi, langyos-fényes játéka ringatja tovább a testet.

Ahogy Colette a kád alja felé haladt úgy emelkedett a lila taft a magasba a maga alá szorított, bennakadt, légüres tértől, eltakarva Colette egész arcát, mint egy hatalmas, tölcsérből kitüremkedő áfonya sorbet. Természetesen tejszínhabbal! Colette imádta a habfürdőt. Oltári habokat készített mindig, mandulakrémes habfürdővel. Élvezte, ahogy kezdetben egész testét betakarja a hatalmas, illatos felhő, miközben az másodpercről másodpercre vesztett a hatalmából, ahogyan az ezernyi kis szétpukkanó buborék megszűnt létezni.

Iván ekkor maga alá húzta lábait, helyet csinálva ezáltal Colette lufiként pöffeszkedő szoknyájának, majd karjaival a víz alá nyomta azt.



Iván szerette a vizet. Megnyugtatónak találta. Befogadónak. Halászhálóját nap mint nap vállára vetve, apró csónakján kelt útra újra és újra a betevőért, hol a tajtékzó hullámokkal megküzdve, hol pedig a tűző nappal hadra kelve. Arcának cserzett bőrét szélben szálló ében fürtjei és a sós permettől gyöngyöző szakálla keretezték, amint csónakjának tatjáról a horizont felé közelítő késődélutáni napkorongot kémlelte. "Ma sem lesz vacsora" - motyogta maga elé, választ azonban - mint eddig soha - természetesen most sem várt. Egy különös és egyben kényelmes megegyezésnek találta ezt önmaga és a végtelen tenger között. Ő nem kérdez, amaz pedig nem válaszol. És vica versa. Nem volt a szavak embere.

Iván behúzta a hálót. Nem is emlékezett rá, hogy halat mikor is láthatott utoljára ezen a vidéken, így a mai fogáson sem lepődött meg különösebben. Egy csattogós lepke törött szárnya, egy kagylóval benőtt porcelán teáskannafedő, és egy rozsdás Mercedes jel, amit ma a nagy kékség adott. Letűnt korok emlékének őrzői. Csónakjával a part felé vette az irányt, amikor különös sziluettre lett figyelmes a part homokján. "Hát mégiscsak kapok valamit?!" - de persze válasz ismételten nem érkezett, a mindenkori megegyezésnek megfelelően. Iván őrülten evezett, hogy mielőbb lelepleződjék a vacsora kiléte. Szájában felidézte a bálnahús haloványan még derengő emlékét, és az óriási, még szinte lüktető, nyers lazacfilé látványát, bár minél közelebb ért a parthoz, annál biztosabb volt benne, hogy bálna lesz az biza, még ha a kisebb fajtából is.

Letérdelt a test mellé a homokba. Tekergőző hínár és végtelen, gesztenye haj bugyolálta a mezítelen, mozdulatlan idomokat. Napok óta úszhatott már, pihenő nélkül, hogy akárhol, de végre partot érhessen - gondolta Iván. Nem volt ugyan kinek bevallani, de ha őszintén meg kellett volna mondania, hogy akkor és ott mit érez, leginkább a félelem lett volna a legjobb szó rá. Rengeteg halat látott már életében - még anno, a letűnt korok idején - hatalmasabbnál hatalmasabbakat, méltóbbnál méltóbb ellenfeleket. Tudta, hogyan kell kifárasztani és befogni őket, kihúzni a partra, felhasítani és kibelezni, hogy végül a húsukat felakaszthassa száradni a napra, vagy hogy nyársra húzhassa, és megsüthesse.

De ehhez foghatót még életében nem látott. Félelmén felülkerekedett a kíváncsisága, és egy határozott kézmozdulattal félresöpörte a nedves, sós víztől és homoktól összegubancolódott hajszálakat a kivehetetlen arcból.

Colette örült a hirtelen támadt, szűrt fénynek. Résnyire nyitott szemhéján át betüremkedett az alkonyati élet... tágra nyílt tekintet... napbarnított bőr... ázott szakáll és a sótól összepöndörödött sötét fürtök, melyekből arcára vízcseppek peregtek..."Pont mint képzeltem.." - gondolta magában Colette, amikor elméjében hirtelen kétségbeesetten keresni kezdte a szavakat, ám rádöbbent, mindhiába. "Hiszen éppen ez volt az egyezség lényege, te buta!Hisz emlékezz, aláírtad!" Utolsó erejével száját mégis akarattal betűkre formálta, hátha a leheletével távozó levegő értelmes alakot ölt az arcát kémlelő, kérdő tekintet számára. 

De semmi.

Erős kéz csúszott ekkor óvatosan Colette tarkója és térdhajlatai alá, majd érezte, elemelkedik a földtől. Szemei lecsukódtak, gesztenye hajának súlyától pedig feje megadta magát a gravitációnak. Lábai Iván oldalán kalimpáltak végig a hazaúton a felkelő hold fényénél.

Colette nézte, ahogy a textil átitatódik, és kedvenc színe milliméterről milliméterre éjfeketére vált, ahogyan elnyeli a szoknyáját a víz, és a felfelé szivárgó nedvesség egybemossa végül a hatalmas anyagtömeget sötét bársonyfűzőjével. Sajnálta ezt a szoknyát. Nagyon. De úgy gondolta, valamit valamiért.

Iván arcát fürkészte. Két, három hetente szokott hozzá jönni. Nem tartozik a bonyolultak közé. Csak annyit kért a szerződésben az ügynökségtől, hogy ruhában fürödjenek, és hogy ne kommunikáljanak vele. Colette-nek ez nem esett nehezére. Annyi őrült, meg agresszív állat volt, szörnyűbbnél szörnyűbb fajták. De Ivánnak valahogy mindig megörült. Talán ezért is osztotta az ügynökség mindig őrá. Tudta, nem lesz más dolga, csak másfél órán át szépnek lenni, és ruhástól megfürdeni egy férfivel, aki mindezalatt csak nézni szeretné őt. Lassan két éve ismerték egymást a most ővele szemben, térdeit nyakába húzva ülő Ivánnal. Mennyire érdekes, hogy a puszta szemkontaktus milyen sokra  képes. Colette megszerette őt. Ismerte már a víztükörről felcsapódó parfümje illatát, arcának minden gőzben kitágult pórusát, szemének folyton pulzáló íriszét, és a vízben hínárként lengedező hófehér inge által leplezett testet.

Colette ma különösen szép volt. Piros lakkot kent fel, és fekete szemhéjtussal emelte ki a tekintetét. Azt akarta, hogy minden tökéletes legyen. Végül is ma meg fogja tenni! Megszegi a szerződést. Valahogy tudatni fogja Ivánnal! ...de persze még nem tudta, hogyan. A közel két év alatt egy szó sem hagyta el Iván száját, és persze az övét sem. Hogyan is fog hozzá vajon ilyenkor az ember? "Szia"? "Figyelj, csak azt szeretném mondani, hogy..."? ... de ostobábbnál ostobább gondolatai közepette  Colette nem tudta mi tévő legyen.

Maga alá húzta hát lábait, és kezdetként közelebb csúszott Ivánhoz. Így szinte egymás mellé kerültek a kádban. Hosszú hajának vízben úszó végei Iván ingéhez tapadtak. Arca szinte a férfi arcához ért, aki feszülten a kádfenékre szegezte tekintetét, miközben homlokáról egy izzadtságcsepp a víztükör felé vette éppen az irányt. Colette érezte, ahogy a felszálló gőz tovahalad a plafon felé a két arcél között. Szeme sarkából követte, ahogyan a csepp mindeközben elhalad Iván szemei között, végigszalad annak orrnyergén, majd végül a hegyén megpihen. Iván arca lüktetett. Furcsa gondolat volt, hogy mindössze egyetlen szó választja el őket egymástól. Csak ki kell mondanom, és kész! - fontolgatta Colette. Ekkor eldöntötte magában, jöjjön, aminek jönnie kell! Elfordította arcát, Ivánra emelte hatalmas szemeit, és...

Iván karjai automatikusan csapódtak fel a vízfelszín alól, hisztérikusan arrébb lökve ezzel Colette-et. Pánikszerűen fürkészni kezdte vízálló órájának számlapját, és döbbenten konstatálta, hogy már két órája ülnek a vízben, és le fogja késni a buszát. Hatalmas hullámverés közepette ugrott ki a kádból, felcsapva a langyos vizet Colette feje búbjáig. Szinte kirántotta az ajtót a helyéből, és patakokat hagyva maga után távozott a szeánszról. A bevágott bejárati ajtó által keltett huzat a vizes padlóra sodorta az Iván által a megérkeztekor fogadópultra tett bankjegyet.

Colette meredten bámulta a víz tükrét. Körömlakkja felázott, a szemhéjtus pedig kínai tintaként folyt alá az álláról és elegyedett cseppenként a fürdővízzel, hömpölyögve, mint a musztángok vágtája által keltett porfelhő.

Kikászálódott a kádból, és sürgősen nekilátott, hogy rendbehozza magát és a terepet, hiszen tudta, tíz perc, és megérkezik a következő, a "bepelenkázós". Valószínűleg kénytelen lesz majd rövidebbre venni az előjátékot, különben elkésik az éjszakai műszakból. Ma pedig az nem történhet meg, mert ő fog állni a belezősoron, mivel elcserélte a beosztást a kolléganőjével. A konzervsort igazából jobban kedvelte, mert ott csak a címkézést kellett ellenőriznie, de hát végül is mindegy volt... se a döglött hering, se a konzervdoboz nem hozta őt még soha kellemetlen helyzetbe. Igazán tökéletes munkahely volt a számára.

Colette születésétől fogva néma volt.

Ez volt Colette kedvenc története a megismerkedésükről. De ezt csak magának mesélte el. Senki nem tudott róla, hogy valójában hol, és hogyan is találkoztak. 

Némelyek úgy tudják, hogy Colette és Iván egy karácsony előtti balettelőadás szünetében látták meg egymást az ünnepi díszekben pompázó folyosón, amint Iván véletlenül Colette ruhájának uszályára taposott, mások úgy, hogy egy szecessziós kiállításon ugyanazon műtárgy előtt ragadtak le hosszú percekig, megbabonázva annak cirkalmas szépségétől, megint mások szerint pedig egy tavaszi szerdán Iván meghívta a másik asztalnál ülő idegen Colette-t egy kávéra és egy süteményre, egy cukrászdában.

De hogy hableányként vetődött a partra, és Iván megmentette őt, azt csak Colette tudta.

Iván születésétől fogva siket volt.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések