Ficoco - avagy a nap, amikor Bruno becsengetett
"Na, kész! És akkor most már egy szem gyümölcs sem lépheti át a konyha küszöbét!" Ez a mondat úgy valamikor július közepe fele hangozhatott el a számból, két egész estét betöltő, több kilónyi kajszibarack, majd még három estét betöltő "azégtudjamennyi" kiló (...de ládaszám!!!)meggy feldolgozása és befőzése után. Félre ne értsetek, szeretem én a gyümölcsöt, mint minden rendes ember. Eltenni is szeretem. De amikor már a spájzpolcok is szemmel láthatóan meghajlanak a teli lekvárosüvegektől, - arról nem is beszélve, hogy a helyi kisboltban a cukor is már hiánytermékké vált! - akkor azért már jogosan kerülget annak a gondolata, hogy mégiscsak mindennek van határa. Egészen szeptemberig... Amikor is elkezdett vödörszámra megjelenni itthon a konyhában füge. Nem a barna, aszalt, zsugorfóliába csomagolt "laposkorongok" - amely termék tudom, hogy két részre osztja a már alapvetően is igen sok részre osztott társadalmat, - hanem a friss fajtája, ami most jött a fáró...
